„És történt, midőn szabadon bocsátotta Fáraó a népet, hogy az Isten nem vezérelte őket Plistim országa felé vezető úton, noha az közel volt, mert úgy gondolta Isten, nehogy megbánja a nép, ha ütközetet lát és visszatérnének Egyiptomba.” ( II.M.13/17.)
Talmud Megilá 10b tanítja: ha egy heti szakasz „és történt” kifejezéssel kezdődik, rosszat jelent. …de mi lehet rossz abban, hogy megvalósult a zsidó nép szabadulása? Tudjuk, a „rossz” a részletekben leledzik. A szabadulás gyorsan történt. A kifejezés: „elbocsátotta Fáraó a népet”, úgy értelmezhető, hogy nem is önszántukból hagyták el szolgaságuk földjét, a fáraó küldte el őket országából. A nép nem volt felkészülve a szabad élettel járó nehézségekre. Vezetőjük, Mózes ellen fordultak, készek voltak visszatérni Egyiptomba. I-ten a tíz csapással, amivel Egyiptomot sújtotta, felébresztette a lelkekben a reményt, hogy szabadok lehetnek. Szolgaságuk két évszázada túlságosan mély nyomot hagyott a fejekben. A „rosszat” nem a szabadulás körülményeik jelentették. Sokkal inkább őseink mentális állapota.
Smot rabba 20/2 szerint a fáraó jajgatott, amikor elküldte Izrael gyermekeit. Mire hasonlít a dolog? Egy embernek volt egy kertje, felebarátja így szólt hozzá: add el nekem! A tulajdonos nem tudta, hogy milyen érték van kertjében, ezért eladta egy mane (egy mane kis összeg: aprópénz) összegért. Kérdezték a volt tulajdonost: mennyiért adtad el? Megmondta, hogy egy mane-ért . Mondták neki: a kertben van száz mane értékű olajfa, száz mane szőlő, gránátalma ugyanennyi, fűszerekből száz mane, egyebekből még száz. Nem tudtad, hogy mit adsz el és mi van a kertben?! Az ember erre döbbenten jajgatni kezdett… A fáraó egyedül volt, amikor elküldte a zsidókat. Főemberei kérdezték: mit tettél? Ha csak a magukkal vitt lévő dolgokról beszélnénk, már az is elég lenne! Nem gondoltál arra, hogy mennyi értelmes, mennyi bölcs, mennyi szakember van köztük! Mennyi férfi, asszony és gyermek…ekkor a fáraó jajgatni kezdett.
Miért vezette I-ten kerülő úton a szabadult népet?
Midrás Rabba Smot szerint Efraim törzse a csillagokból olvasták ki a kivonulásuk idejét. Téves volt a számítás, így harminc évvel hamarabb hagyták el Egyiptomot. A rövidebb úton mentek, Plistim (Filiszteusok) országán vezetett útjuk. A filiszteusok megtámadták és lemészárolták őket. A holttestek a mezőn maradtak. Erre vonatkozik: „nehogy megbánja a nép, ha ütközetet lát és visszatérnének Egyiptomba.” Nehogy lássa a szétszórt csontokat, melyről Jehezkiel próféta írta látomásában: „…..kivitt engem az Örökkévaló szelleme által és letett a síkság közepén, az pedig tele volt csontokkal.” (36/1.)
“Volt egyszer egy király, akinek gyönyörű palotája volt, melynek kapuját egy apró kulcs nyitotta és zárta. Gondolta a király: ha kiadom a kezemből a kulcsot, lévén, hogy olyan kicsi, könnyen elveszthetem. Láncra fűzöm hát, vagyis kulcstartóra teszem. Ha elkallódik, megtalálom a láncot és rajta a kulcsot. Szólt az Örökkévaló: ha magára hagyom Izrael népét, elvész, elkallódik a népek között. Csatolom tehát Nevemhez őket, hogy Isten népének hívják, és ez megóvja népem az elkallódástól…” (Jeruzsálemi Talmud Táánit 17.)