Mispátim (2Mózes 21-24)

A Tóra egyik leghíresebb mondása jelenik meg az e heti parsában. Gyakran használják a zsidó hit egészének jellemzésére. Két szóból áll: (נעשה ונשמע) na’asze venisma, szó szerint: “Megtesszük és meghallgatjuk” (2M24/7). Mit jelent ez, és miért fontos?

Két híres értelmezés létezik, az egyik ókori, a másik modern. Az első a babiloni Talmudban[1] jelenik meg, ahol a lelkesedést és a teljes szívvel való elkötelezettséget írja le, amellyel az izraeliták a Szináj-hegyen elfogadták az I-tennel kötött szövetséget. Amikor azt mondták Mózesnek: “Mindazt, amit az Ö-való mondott, meg fogjuk tenni, és meghallgatjuk“, ezzel tulajdonképpen azt mondták: bármit kér tőlünk I-ten, megtesszük – mondván ezt még azelőtt, hogy hallották volna a parancsolatokat. A “meg fogjuk hallgatni” szavak arra utalnak, hogy még nem hallották – sem a Tízparancsolatot, sem az azt követő részletes törvényeket, amelyeket a parasánkban ismertetünk. Annyira lelkesek voltak, hogy jelezzék beleegyezésüket I-ten felé, hogy még azelőtt beleegyeztek a parancsolataiba, mielőtt tudták volna, hogy mik azok[2].

Ez az olvasat, amelyet Rási is elfogadott a Tórához írt kommentárjában, nehéz, mert az elbeszélés nem kronológiai sorrendben történik (azt az elvet alkalmazva, hogy (אין מוקדם ומאוחר בתורה) “a Tórában nincs időrendi sorrend”). A 24. fejezet eseményei ezen értelmezés szerint a 20. fejezet, a Szináj-hegyi kinyilatkoztatásról és a Tízparancsolatról szóló beszámoló előtt történtek. Ibn Ezra, Rásbám és Rámbán nem értenek ezzel egyet, és a fejezeteket időrendi sorrendben olvassák. Számukra a na’asze venisma szavak nem azt jelentik, hogy “megtesszük és meghallgatjuk”, hanem egyszerűen azt, hogy “megtesszük és engedelmeskedünk”.

A második értelmezés – amely nem a szöveg egyszerű értelmezése, de mégis fontos – gyakran elhangzott a modern zsidó gondolkodásban. E szerint a na’asze venisma azt jelenti: “megtesszük és megértjük.“[3] Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a judaizmust csak úgy érthetjük meg, ha megtesszük, ha teljesítjük a parancsokat és zsidó életet élünk. „Kezdetben volt a tett.”[4] Csak ezután következik a felfogás, a belátás, a megértés.

Ez egy jelzés és egy lényeges pont. A modern nyugati elme hajlamos a dolgokat ellentétes sorrendbe állítani és a következőt állítja: arra törekszünk, hogy megértsük, mire vállalkozunk, mielőtt elkötelezzük magunkat. Ez rendben van, amikor egy szerződést írunk alá, új mobiltelefont vásárolunk vagy előfizetést veszünk, de nem érvényes, amikor mély egzisztenciális elköteleződést teszünk. A vezetés megértésének egyetlen módja, ha vezetünk. A házasságot csak úgy érthetjük meg, ha megházasodunk. Az egyetlen módja annak, hogy megértsük, hogy egy bizonyos pálya megfelelő-e számunkra, ha valóban kipróbáljuk, lehetőleg hosszabb ideig. Azok, akik egy elköteleződés határán tétováznak, vonakodva attól, hogy döntést hozzanak, amíg nem ismerik az összes tényt, végül úgy találják, hogy az élet elment mellettük.[5]

Az egyetlen módja annak, hogy megértsünk egy létformát, ha vállaljuk annak kockázatát, és megéljük.[6] Tehát: na’asze venisma, “Meg fogjuk tenni, és végül, hosszas gyakorlás és hosszú kitartás révén, meg fogjuk érteni”.

Létezik egy harmadik értelmezés is, amely azon a tényen alapul, hogy a Tóra leírása szerint az izraeliták háromszor is megerősítették a szövetséget: egyszer, mielőtt meghallották a parancsolatokat, és kétszer utána. Lenyűgöző különbség van aközött, ahogyan a Tóra leírja az első két választ és a harmadikat:

 

וַיַּעֲנוּ כָל הָעָם יַחְדָּו וַיֹּאמְרוּ כֹּל אֲשֶׁר דִּבֶּר ה’ נַעֲשֶׂה…

A nép mindnyájan együtt válaszolt: “Mindent megteszünk [na’asze], amit az Ö-való mondott.” (2M19/8)

 

 

וַיָּבֹא משֶׁה וַיְסַפֵּר לָעָם אֵת כָּל דִּבְרֵי ה’ וְאֵת כָּל הַמִּשְׁפָּטִים

וַיַּעַן כָּל הָעָם קוֹל אֶחָד וַיֹּאמְרוּ כָּל הַדְּבָרִים אֲשֶׁר דִּבֶּר ה’ נַעֲשֶׂה:

Amikor Mózes elment, és elmondta a népnek az Ö-való minden szavát és törvényét, az egyhangúlag válaszolt: “Mindent, amit az Ö-való mondott, meg fogunk tenni [na’asze]”. (2M24/3)

 

 

וַיִּקַּח סֵפֶר הַבְּרִית וַיִּקְרָא בְּאָזְנֵי הָעָם וַיֹּאמְרוּ כֹּל אֲשֶׁר דִּבֶּר ה’ נַעֲשֶׂה וְנִשְׁמָע:

Ezután fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a népnek. Ők így válaszoltak: “Mindent, amit az Ö-való mondott, meg fogunk tenni és meghallgatjuk [na’asze venisma]”. (2M24/7)

 

Az első két válasz, amely csak a cselekvésre (na’asze) vonatkozik, egyértelműen adott. Az emberek “együtt” válaszolnak. Ezt “egy hangon” teszik. A harmadik, amely nemcsak a cselekvésre, hanem a hallásra (nisma) is vonatkozik, nem jár egyhangúsággal. A “hallás” itt sok mindent jelent: meghallgatást, figyelmet, megértést, befogadást, internalizálást, reagálást és engedelmességet. Más szóval a judaizmus spirituális, belső dimenziójára utal. Ebből egy fontos következmény következik. A judaizmus inkább a cselekvés, mint a “hallás” közössége. A zsidó törvényeknek van egy hiteles kódexe. Amikor a halacháról, a zsidó cselekvés módjáról van szó, konszenzusra törekszünk.

Ezzel szemben, bár kétségtelenül vannak a zsidó hitnek alapelvei, a spiritualitás tekintetében nincs egyetlen normatív zsidó megközelítés. A zsidóságnak megvoltak a maga papjai és prófétái, racionalistái és misztikusai, filozófusai és költői. A Tanach, a héber Biblia a hangok sokaságában szólal meg. Jesája nem azonos Jehezkél-lel. A Példabeszédek könyve más gondolkodásmódból táplálkozik, mint Ámosz és Hósea könyvei. A Tóra törvényt és elbeszélést, történelmet és misztikus látomást, rituálét és imát tartalmaz. Vannak normák arról, hogyan kell zsidóként viselkedni. De kevés van arra vonatkozóan, hogyan gondolkodjunk és érezzünk zsidóként.

Különböző módon tapasztaljuk meg I-tent. Egyesek a természetben találják meg őt, mások az interperszonális érzelmekben találnak rá, a szeretet és a szeretve lenni élményében. Erre gondolt Akiva rabbi, amikor azt mondta, hogy egy igazi házasságban “az isteni jelenlét a férj és a feleség között van“.

 

Néhányan a prófétai hívásban találják meg I-tent: “Az igazság úgy zúduljon le, mint egy folyó, és az igazságosság, mint egy soha nem szűnő patak.” (Ámosz 5/24). Mások a tanulásban találják meg Őt: “örvendezve Tórád szavainak… mert ezek a mi életünk és napjaink hossza; ezeken elmélkedünk éjjel-nappal“. Megint mások az imádságban találják meg Őt, felfedezve, hogy I-ten közel van mindenkihez, aki igazából hívja Őt (Zsolt. 145/18).

 

Vannak, akik az örömben találják meg I-tent, táncolva és énekelve, mint Dávid király, amikor a Szent Ládát Jeruzsálembe vitte. Mások – vagy ugyanazok az emberek életük különböző pontjain – a mélységben, a könnyekben, a bűnbánatban és a megtört szívben találják meg Őt. Einstein a világegyetem “félelmetes szimmetriájában” és rendezett bonyolultságában találta meg I-tent. Rav Kook a sokféleség harmóniájában találta meg Őt. Rav Soloveitchik a lét magányában találta meg Őt, ahogyan az magának a Lénynek a lelke felé nyúl.

 

Van egy normatív módja a szent cselekedet végzésének, de sokféleképpen lehet meghallani a szent hangot, találkozni a szent jelenléttel, egyszerre érezni, hogy milyen kicsik vagyunk, mégis milyen nagy a világegyetem, amelyben élünk, milyen jelentéktelennek kell tűnnünk a világűr és a csillagok miriádjaival szemben, mégis milyen jelentősek vagyunk, tudván, hogy I-ten az Ő képmására és hasonlatosságára teremtett bennünket, és ide helyezett minket, erre a helyre, ebbe az időbe, ezekkel az ajándékokkal, ezekben a körülményekben, egy feladattal, amit el kell végeznünk, már ha képesek vagyunk felismerni azt. I-tent megtalálhatjuk a magasságban és a mélységben, a magányban és az összetartozásban, a szeretetben és a félelemben, a hálában és a szükségben, a vakító fényben és a mély sötétség közepette. I-tent úgy találhatjuk meg, hogy keressük Őt, de néha akkor talál ránk, amikor a legkevésbé számítunk rá.

 

Ez a különbség a na’asze és a nisma között. Az isteni tettet “együtt” végezzük. Az Ő parancsaira “egy hangon” válaszolunk. De I-ten jelenlétét sokféleképpen „halljuk”, mert bár I-ten Egy, mi mindannyian különbözőek vagyunk, és mindannyian a magunk módján találkozunk Vele.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

 

Jegyzetek:

[1] Sábát 88a-b.

[2] Az izraeliták beleegyezésének természetesen egészen más értelmezései is vannak. Az egyik szerint I-ten ” lebegtette fölöttük a hegyet”, nem hagyva nekik más választást, mint hogy beleegyezzenek vagy meghaljanak (Sábát 88a).

^[3] A szó már a bibliai héberben is ezt a jelentést hordozza, mint a bábeli torony történetében, ahol I-ten azt mondja: jöjjetek, zavarjuk össze a nyelvüket, hogy az emberek ne tudják majd megérteni felebarátjukat.

^[4] Ez Goethe Faustjának híres mondata.

^[5] Ez hasonlít Bernard Williams híres esszéjében, az “Erkölcsi szerencse” címűben kifejtett álláspontjához, miszerint vannak bizonyos döntések – példaként Gauguin döntését említi, miszerint elhagyja karrierjét és családját, és Tahitire megy festeni -, amelyekről nem tudhatjuk, hogy helyes döntés-e, amíg nem hoztuk meg őket, és nem láttuk, hogyan váltak be. Minden ilyen egzisztenciális döntés kockázattal jár.

^[6] Ez egyébként a szociológia és az antropológia Verstehen megközelítése, nevezetesen, hogy a kultúrákat nem lehet kívülről teljesen megérteni. Belülről kell megtapasztalni őket. Ez az egyik legfontosabb különbség a társadalomtudományok és a természettudományok között.