Azt az impozáns épületet Jeruzsálem központjában (rch. Ha’rav Agan 10), amelyet ma Ticho házként ismernek, egy Aga Rashid Nashashibi nevű gazdag arab polgár építette 1864-ben. Későbbi tulajdonosa Moses Wilhelm Shapira, egy keresztény hitre áttért zsidó műkereskedő volt, aki, miután két nemzetközi hamisítási botrányba keveredett, 1884-ben öngyilkos lett. Bár nem tartozik a cikk témájához, de meg kell jegyezni, hogy későbbi vizsgálatok szerint a második ügyben jóhiszeműen járt el, sőt az sem kizárt, hogy valójában nem hamis, hanem eredeti darabokat kínált eladásra.

Ennek a háznak lett a tulajdonosa 1924-ben a Ticho házaspár.

Anna Brno-ban született 1894-ben, de a család hamarosan Bécsbe költözött, ahol a kislány belevethette magát a művészetek világába. 15 évesen kezdett komolyabban rajzot tanulni neves művésztanároknál. 1912-ben egy cionista szervezet küldetésében szemész unokatestvérével, Avraham Albert Tichoval együtt Jeruzsálembe költöztek, és még abban az évben összeházasodtak. Anna férje asszisztenseként kezdett dolgozni. A munka mellett élénk társadalmi életet éltek, házuk hamarosan a jeruzsálemi értelmiség kedvelt találkozóhelyévé vált.

Ezekben az években a jeruzsálemi művészek kétféle hatás alatt éltek. Az egyik csoport a francia irányvonalat követte, a másik a német expresszionista iskolát. A nácik uralomra jutása után a harmincas években erősödött a Palesztinába irányuló német bevándorlás. Az újonnan érkezők beilleszkedése nem ment könnyen, főként azért, mert saját magukat szigetelték el: komor, humort alig ismerő viselkedésükkel kiríttak a barátságos, segítőkész, melegszívű zsidók közül. Jellegzetes kabátjuk miatt ragasztották rájuk a „jeke” titulust (jacke=kabát); a mai napig így nevezik Izraelben a kínosan pontos, merev, távolságtartó embereket.

A jeruzsálemi német rajzstílus már csak azért is volt könnyen megkülönböztethető a tel-avivi francia iskolától, mert míg az utóbbiban életvidám, harsogó színek emelték a képek hangulatát, az előbbire inkább a fekete-fehér, klasszikus technikájú grafika volt jellemző. Anna Ticho, aki erec israeli festőnek vallotta magát, ezeket az alapokat tudhatta magáénak.

„Amikor Izraelről beszélek” – mondta egy későbbi interjúban –, „valójában Jeruzsálemre gondolok. Ideérkezésemkor annyira megragadott a táj, a csupasz dombok, az ősi, hatalmas olajfák, a magány és az örökkévalóság látványa, hogy kezdetben nem tudtam dolgozni.”

Négy évig tartott ez a terméketlen időszak, ameddig befogadta a közel-keleti vakító napfény alatti táj és az ott élő nehéz sorsú emberek látványát. A két világháború közötti időszakban folyamatosan alkotott. 1933-ban egyike volt azoknak a művészeknek, akik újraindították az 1906-ban alapított Becalel Művészeti Iskolát. Hamarosan kiderült, hogy nem ért egyet a nyugati és keleti elemeket vegyítő új, helyi stílus képviselőivel, hanem a maga részéről a bécsi iskola hagyományait kívánja folytatni. Alkotásai nem korlátozódtak a tájak megörökítésére: a harmincas évektől megjelennek karakteres portréi és figurái, de ember és természet együtt nem szerepel képein.

Házukban sok neves vendég megfordult: Marc Chagall, Martin Buber, S. J. Agnon és mások. Ugyanebben a házban a brit mandátum idején a Palmach nevű földalatti félkatonai szervezet illegális fegyverraktára volt…

Férje halála után Anna új technikákkal kísérletezett. Elkalandozott a jeruzsálemi környezetből is, de végig hű maradt egyedi stílusához. 1980-ban hunyt el; végakarata szerint házuk Jeruzsálem városára maradt, alkotásai egy része az Izrael Múzeumba került. A múzeum felügyeli a Ticho ház galériáit, amelyekben mai művészek munkái mellett főként a XX. század eleji erec israeli képzőművészet anyagából rendeznek kiállításokat.

2015-ben felújították és némileg átrendezték a Ticho házat: ma az étterem az emeleten, a galériák a földszinten vannak. A kiállítások ingyen megtekinthetők.