„…Ott álltak lábaink kapuidban, óh Jeruzsálem! Jeruzsálem, mely építve van, mint oly város, mely egyaránt összekapcsoltatott… Legyen béke bástyádon, boldogság palotáidban! Testvéreim és társaim kedvéért, hadd szólok: béke benned! Az Örökkévalónak, Istenünknek háza kedvéért, hadd kérjek jót neked!” (122. zsoltár)
Jeruzsálemet i. e. 1000 körül Dávid király foglalta el a jebusziaktól és választotta fővárosául. Ő vitette oda a frigyládát is, a szentélyt azonban már fia, Salamon király építette fel. Ezt az első szentélyt Nebukadnecár babiloni király csapatai rombolták le i. e. 586-ban, a másodikat pedig, amelyet Heródes király épített újjá, Titusz római légiói 70-ben. Ez utóbbinak az épen maradt nyugati támfala, másként a Siratófal azóta is a világ zsidóságának legszentebb emlék- és zarándokhelye.
Izrael Állam kikiáltásának másnapján, 1948. május 15-én kitört a függetlenségi háború, amelynek során a jordán alakulatok súlyos harcokban győzelmet arattak a jeruzsálemi óváros zsidó negyedében, és ezután a negyed minden zsidó lakosát kitelepítették. Innentől kezdve Jeruzsálem két részre oszlott: az Izraelhez tartozó nyugati és a jordániai fennhatóság alatt álló keleti részre. A Siratófalnál zsidók nem imádkozhattak.
Egy két évvel ezelőtt készített interjúban megszólaltatták a jeruzsálemi óváros visszafoglalóinak egyikét[1]. Jehuda Kohen, aki 23 éves tartalékos katona volt az 1967-es, úgynevezett hatnapos háború idején, az előzményekről is beszélt. (Meg kell jegyezni, hogy az arab világban a hatnapos háborút júniusi háborúként emlegették, hogy valamelyest csökkentsék a rekordidő alatt kivívott izraeli győzelem nimbuszát.)
A háború előtt már érezni lehetett a levegőben a feszültséget. Gamal Abden-Nasszer egyiptomi elnök provokatív kijelentésére, miszerint várja Jichák Rabint, az akkori vezérkari főnököt, Chaim Chefer költő egy népi dallamra csasztuskát írt. Irodalmi értékkel nem bírt ugyan, de rövid idő alatt országosan népszerűvé vált a dal, amelyet több neves énekes műsorára tűzött. „Nasszer várja Rabint, aj-aj-aj, hát csak várja, ne mozduljon, aj-aj-aj, mert az tuti, hogy eljön, aj-aj-aj” – ilyen és ehhez hasonló sorok emelték a lakosság nemzeti öntudatát.
1967 nyarán, Izrael 19. függetlenségi napján az egyiptomi hadsereg félreérthetetlen csapatfelvonultatásokba kezdett a Szináj félszigeten, ami akkor demilitarizált terület volt. Válaszként az izraeli hadsereg tartalékos egységeket mozgósított. Az ejtőernyősöket azonban, amint a riportalany mesélte, kezdetben nem hívták be, ami arra utalt, hogy az izraeli kormány bízott a viszály diplomáciai úton történő elsimításában. Május 22-én aztán Nasszer elnök bejelentette, hogy lezárja a Tiráni szorost, s ezzel blokád alá veszi Izraelt. Másnap rendkívüli paranccsal behívták a tartalékos ejtőernyősöket is. Ebből a behívóból már tudni lehetett, hogy a helyzet komolyra fordult, mert részben azonnali jelentkezést írt elő, részben pedig nem volt rajta a leszerelés dátuma, azaz nem volt meghatározva a tartalékos szolgálat időtartama.
Az idősebbek új holokauszt közeledtét látták az előkészületekben, de a többségükben Izraelben született fiatalok elszántan, harci lázban égve siettek a gyülekezőhelyekre – idézi fel Jehuda Kohen. Az otthon maradtak félelme nem enyhült, amíg a közvélemény megnyugtatására Lévi Eskol miniszterelnök, aki egyben a védelmi miniszter posztját is betöltötte, az utóbbiról lemondott Mose Dayan tábornok javára. Június elsején nemzeti egységkormány alakult, s ez a lépés végre némileg megnyugtatóan hatott a lakosság hangulatára.
A megelőző támadásként indított háborúban az izraeli erők sikert sikerre halmoztak. A harmadik napon, június 7-én szerdán került sor az óváros visszafoglalására, ezzel Jeruzsálem, ahogy a bevezetőben idézett zsoltár írja, ismét összekapcsoltatott. A harcokban Mota Gur tábornok ejtőernyősei is részt vettek; ők érkeztek elsőként a Siratófalhoz, amely azóta szabadon látogatható mindenki számára.
Ijár hónap 28-át, Jeruzsálem felszabadításának és újraegyesítésének napját az idén május 19-én ünnepeljük.