A Tóraadás ünnepének első napján a Tízparancsolat szerepel a hetiszakaszban (Mózes II. 20. 2-17.), amelyet állva hallgatnak meg a zsinagógában a közösség tagjai.

De miért a Tóraadás, miért nem a Tóra átvételének ünnepe savuot? A kocki rebbe válasza kézenfekvő: mert a Tórát egyszer adta az Örökkévaló a zsidó népnek, de átvenni, életünk részévé tenni módunkban áll bármikor, ha úgy tetszik, minden áldott nap. Izrael minden gyermekének egyenlő mértékben adatott a Tóra, viszont az átvétel, azaz a befogadás, a magunkévá tétel, a parancsolatok betartásának mértéke igencsak különböző.

Az eseményt nem csak a Tóra második könyve írja le – jegyzi meg Jonathan Sacks rabbi az ünnepi szertartásokról szóló könyvében[1]. Mózes V. 4.11-ben olvashatjuk a legnagyobb próféta szavait:

„És odaléptetek és álltatok a hegy alján; a hegy pedig égett tűzben az ég szívéig – sötétség, felhő és sűrű köd.”

A Bírák könyve 5. 4-5-ben áll:

„…a föld megrendült, az egek is csepegtek, felhők is csepegtettek vizet; hegyek szétfolytak az Örökkévaló előtt, ez a Szináj, az Örökkévaló, Izraél istene előtt.” Hasonlóképpen fogalmaz a 68. zsoltár 9. sora.

A nép pedig hallotta az Örökkévaló hangját, amely ezúttal nem csak Mózeshez szólt; nem belső hangként szólalt meg, nem látomásban vagy transzban, hanem egy valós térben és időben lejátszódott nyilvános esemény során. Egy hang, amelyet soha többé nem hallhatott a nép, és ami annak ellenére, hogy csak egyszer hangzott el, azóta is minden időben ott visszhangzik a hívő emberek szívében. A kinyilatkoztatást kísérő harsonaszó igen erős volt, a hegy füstölgött, ezért a megriadt emberek könyörögtek Mózesnek (II. 20. 19): „Beszélj te velünk, hogy halljuk, s ne beszéljen velünk Isten, nehogy meghaljunk.”  Bölcseink véleménye megoszlik, vajon mit hallhatott akkor a nép. Van, aki szerint a Tízparancsolatot és van, aki szerint abból is csak az első kettőt. Mások úgy vélik, hogy nem csak a teljes Tóra, de a teljes szóbeli tan is akkor hangzott el.

Savuot második napján Rúth könyvét olvassák fel a zsinagógákban. Ennek a különleges ószövetségi történetnek a legfontosabb része aratáskor játszódik, ezért is kötődik az ünnephez. Középpontjában két nő közötti igaz barátság áll, főhősét pedig tulajdonságai a szépség szimbólumává tették még évszázadokkal halála után is.

Rúth könyve, az öt ószövetségi tekercs egyike mindössze négy nem túl hosszú fejezetből áll, de tartalma felér egy regényével. Egy betlehemi család az éhínségtől kényszerítve elvándorol szülőföldjéről és Moáb mezőségén telepedik le. Miután a férj, Elimélech meghal, a két fiú megházasodik; moabita feleséget választanak maguknak. Aztán a két fiú is meghal, és Elimélech özvegye, Naomi úgy dönt, visszatér Jehúda országába. Menyei vele akarnak menni, ő pedig megpróbálja lebeszélni őket. Az egyik hallgat rá, de a másik, Rúth hajthatatlan. Az ő szájából hangzanak el az ismertté vált szavak:

„…ahová te mész, megyek én is s ahol meghálsz, hálok meg én is, néped az én népem, Istened az én Istenem; ahol meghalsz te, halok meg én és ott akarok eltemetve lenni… csak a halál választ el tőled engemet.”

Rúth alakját kizárólag cselekedetein keresztül ismerhetjük meg. Ezek a nemes és bátor tettek évszázadokon át arra inspirálták a művészeket, hogy korabeli szépségideálként képzeljék el és jelenítsék meg. Az egész történet, leszámítva a természetes haláleseteket, szép és megható; nincsenek benne negatív figurák, nincs bűn és bűnhődés, háború vagy ellenségeskedés. Ráadásul a történet jól végződik: az Elimélech családjából származó Boáz megváltja a szegény sorsú, addig idegennek számító Rúthot, és összeházasodnak. Fiúgyermekük születik, akinek a neve Óbéd. Az ő fia lesz Jisáj, az övé pedig Dávid, Izrael pásztorfiúból lett második királya – mindez egy szépséges hölgy kitartó hűségének eredményeként.

 

Jegyzet

[1]             Ceremony & Celebration Introduction to the Holidays, Jerusalem, 2019.