Ezen a héten a nemcsak Mózes negyedik könyvének, hanem az egész Tóra leghosszabb hetiszakaszát olvassuk fel zsinagógáinkban. A hetiszakasz különféle tisztasági törvényeket, majd három nagy témakört említ meg.
Ezek pedig:
- a házasságtörő asszony (szotá)
- a názír
- birkát kohánim, azaz a papi áldás.
A tisztasági törvények közül szeretném azt a parancsolatot kiemelni, mely utasítást ad arra, hogy ki kell küldeni a táborból a tisztátalanokat!
„És szólt az Ö-rökkévaló Mózeshez, mondván: Parancsold meg Izrael fiainak, hogy küldjenek ki a táborból minden poklost és mindenkit, aki folyásos, és aki halott által tisztátalan.” (4Mózes5,1-2)
Mivel szükség volt megőrizni a tábor tisztaságát, ezért elsősorban egy sor beteget, köztük talán fertőzőket is el kellett különíteni, mai kifejezéssel élve, karanténba kellett helyezni. Ezt úgy oldották meg, hogy a betegeket egyszerűen kizárták a táborból. Mivel három tábor volt, ez a kizárás differenciálisan, azaz különbségeken alapulva történt.
A három tábor közül a legbelsőbb és legszentebb az úgynevezett „isteni tábor”, azaz a mácháné Schiná volt, ahol a pusztai hajlék, majd később a Szentély állott.
A másik, sokkal kisebb, a levita tábor, a mácháné levijjá volt. Ezt a leviták lakták, akik a Szentély körül táboroztak, és őrizték azt.
A harmadik és egyben legnagyobb tábor, a mácháné Jiszráél, a népé volt.
A poklosokat mind a három táborból ki kellett zárni. A folyásos betegeket csak az első két táborból kellett kizárni, aki halott érintésétől lett tisztátalan, annak csak a mácháné Schiná területére nem volt szabad belépnie, de a másik két táborban tartózkodhatott. Később Jeruzsálemben, a poklosoknak tilos volt a város területén lakniuk, ez volt a mácháné Jiszráél. A leviták tábora a Templomhegy falától terjedt a Szentélyig, a Szentély belső körlete pedig az isteni tábor volt
Szotá
„Szólj Izrael fiaihoz, és mond meg nekik: ha egy férfi felesége letér a helyes útról, és hűtlen lesz férjéhez, és férjét megszállja a féltékenység szelleme, vezesse a férfi feleségét a kohanitához…” (4Mózes5,12-15).
A szotá szó azt jelenti, hogy letért. Arra utal, hogy a férj arra gyanakszik, hogy felesége letért a helyes útról, és esetleg egy másik férfival létesített kapcsolatot. De mit tett a kohanita a meggyanúsított nővel? Ha a férj meggyanúsítja a feleségét, hogy kapcsolata van valakivel, kell, hogy figyelmeztesse, két tanú előtt, hogy ne rejtőzzön el az illetővel, vagyis ne találkozzon vele négyszemközt, mások jelenléte nélkül. Ha az asszony ügyet sem vetett a figyelmeztetésre, akkor a férjnek joga, de nem kötelessége volt őt a kohanita elé állítani. Ő figyelmeztette az asszonyt, kérte, hogy vallja be, ha a vád igaz, és akkor nem esik bántódása, de el kell válnia, anélkül, hogy a ketubá által biztosított összeget megkapná! Ha a nő váltig ragaszkodott ártatlanságához, akkor a kohanita elkészített egy „keserűvíz” nevezetű italt. Megeskette az asszonyt egy előre megírt szöveg alapján, majd bemutatta a hozott árpaáldozatot, utána vizet merített a kijorból, vagyis a Szentély udvarán álló rézmedencéből és összekeverte a Szentély földjének porával, valamint valamilyen keserű anyagot, például ürmöt kevert bele. Emellett a maradék tintát, amivel az eskü szavait írták, beleöntötte a vízbe. Mielőtt azonban azt megitatta volna az asszonnyal, felhívta a figyelmet rá, hogy ha valóban ártatlan, a keserűvíz nem okoz semmi bajt, de ha vétkes és házasságtörő, akkor bizony hasa felpuffad, ami bűnösségét igazolja! Viszont az asszonyt nem lehetett kényszeríteni a víz megivására, de ha visszautasítja azt, férje köteles elválni tőle. Ha ártatlannak bizonyult, vagyis a keserűvíz nem volt rá hatással, ebben az esetben a Tóra jutalmat ígér, gyermekáldás és könnyű szülés formájában. Azonban szerepel egy félmondat a leírásban, mely számunkra, férjes asszonyok számára kötelező érvénnyel bír!
Amikor a szotát a Szentélybe vezették, a kohén „lemeztelenítette a fejét”.
Ebből vonják le bölcseink azt a következtetést, hogy a férjezett asszonynak el van takarva a haja, be van fedve a feje, ám a házasságtörés alkalmával büntetésül közszemlére teszik a haját. Ugyanis az elfedett test és a haj is, csak a férj számára vannak fenntartva a házasságkötés pillanatától. A haj eltakarásával jelezzük a világ felé, hogy el vagyunk kötelezve, férjezettek vagyunk. Tehát a kiszuj ros, a női haj elfedésének, eltakarásának parancsolata kötelező érvényű. A nő haja a szépsége koronája!
De mivel a Teremtő egyedi képmása minden ember, az is fontos, hogy az arc és az eredeti hajszín valamilyen módon kitűnhessen. Ezért vagy a saját hajat nagyrészt eltakaró kalap, vagy a saját haj színével és szerkezetével megegyező paróka, héberül peá, jiddisül sheitel vagy sájtli viselése tanácsos. Utóbbit természetesen ugyanúgy gondozni kell, mint a saját hajat, hiszen az ápolatlan paróka viselőjéről általános következtetéseket vonhatnak le: azt, hogy nem tiszteli a nők egyik legfontosabb kötelességét-micváját, a fejfedést, azaz nem tiszteli a zsidóságát.
Vannak olyan hölgyek, akik nem kalapot és nem is parókát hordanak, hanem kendővel, héberül mitpáchát, jiddisül tichelt tesznek fel, vagy egyszerűen turbánnal fedik be a fejüket. Modernebb közösségekben inkább a kalapok használata terjedt el. Ezek különböző anyagokból készülhetnek, természetesen különböző díszítésekkel!
Mindegy, hogy milyen anyagból készült fejfedőt használunk erre a célra, a fontos az, hogy a férjezett asszony a haját a férjének tartsa fenn, megőrizve ezzel a szemérmetességét.
Názír
Názirnak, fogadalomtevőnek nevezzük azt a személyt, aki az Ö-rökkévalónak szánt önmegtartóztató életre maga tett fogadalmat, aki az Ö-rökkévalónak tetsző életet akar élni, vagy akit ilyen életre a szülei szántak az Ö-rökkévalónak tett fogadalommal. Ha a názír nem említi meg, hogy mennyi ideig akar názír lenni, akkor ez az idő nem lehet több harminc napnál. A názírnak tartózkodnia kell a bortól, és a szőlő egyéb termékeit sem élvezheti, beleértve a mazsolát is. Tilos a haját, szakállát levágatnia, annak szabadon kell nőnie! Tilos halottal érintkeznie vagy annak közelébe mennie! A zsidó életfelfogás ellene van minden önsanyargatásnak, mivel az ellentétes az Ö-rökkévaló által teremtett élettel. A názírnak fogadalma lejártával áldozatot kell hozni.
„mutassa be áldozatát az Ö-rökkévalónak” (4Mózes6,14)
„és borotválja le a názír fejét…” (4Mózes6,18)
Tehát a procedúra befejezése két részből áll. Az elfogadott időtartam leteltével, a názír levágja a haját és leborotválja szakállát. Valamint négy áldozatot hoz, egy fiatal kost égőáldozatként, egy nőstényjuhot vétekáldozatként, és egy kost békeáldozatként, valamint hozzon egy ételáldozatot is. A levágott haját a békeáldozattal együtt elégetik. Ezek után pedig ihat bort és élvezheti újra a szőlőt és egyéb termékeit. Ilyen názír volt Sámuel, még pedig Channa, az édesanyja fogadalmából kifolyólag.
Erről Sámuel könyvében így olvashatunk:
“Channa pedig megkeseredett szívvel könyörgött az Ö-rökkévalónak és keservesen sírt. Fogadalmat tett, ezt mondván: Seregek Ura, ha meglátod a nyomorúságomat, és megemlékezel rólam, ha el nem felejtkeznél a Te szolgálóleányodról, hanem adnál neki fiúmagzatot, akkor én őt teljes életében neked az Ö-rökkévalónak szentelem, és borotva az ő fejéhez nem ér.” (Sámuel1,10-11)
Birkát kohánim, a kohanita áldás
„És mondta az Ö-rökkévaló Mózesnek, szólj Áronnak és mondd meg neki így áldjátok meg Izrael fiait…” (4Mózes6,22-23)
A kohanita áldás, mint azt neve is mutatja, a kohaniták, tehát Áron leszármazottainak feladata. Azonban ne essünk tévedésbe, mert nem a kohanita áldja meg a népet, hanem az Ö-rökkévaló, a kohanitán keresztül. Ő a szöveghez nem tehet hozzá és nem vehet el belőle! Mivel a szöveg adott, bármilyen kohanita, még a tudatlan is felmehet az emelvényre, a duchánra, innen ered egyébként a düchenolás kifejezés is, és megáldhatja a népet. Hacsak nem található meg nála egyike a hat kizáró oknak! Ezek pedig: beszédhibás, valamilyen testi fogyatékosságtól szenved, ha gyilkos vagy bálványimádó, ha olyan fiatal, hogy még nem nő szakálla, ha ittas vagy nem mosott kezet. Az áldás előtt a kohaniták maguk is áldást mondanak a micvára, amelyben áldják az Ö-rökkévalót, aki megszentelte őket Áron szentségével, és megparancsolta nekik, hogy megáldják a népét, Izraelt, szeretettel.
„J’várech’chá Á-donáj vejism’rechá. Jáér Á-donáj pánáv élejchá vichunekká. Jiszá Á-donáj pánáv élejchá v’jászém l’chá sálom!”
„Az Ö-rökkévaló áldjon és védelmezzen meg. Világosítsa meg neked az ő arcát és legyen kegyelmes hozzád. Fordítsa feléd tekintetét és adjon neked békét!”