A héten Behálotchá hetiszakaszát olvassuk fel a Tórából. Szidránk a menóra meggyújtásával kezdődik, majd a leviták felavatásával folytatódik, de tanulhatunk a második Pészáchról, a Pészách séniről és a sivatagi vándorlás mikéntjéről is. Mózes az Ö-rökkévaló parancsára kiválaszt hetven férfiút a nép véneiből, hogy mintegy tanácsadó testületként működjenek mellette. A hetiszakasz többi részében a nép húst követel, melyet fürjek formájában meg is kap, és egy kis pletyka is jut a végére!

Az egyiptomi fogságból való kiszabadulás után nem sokkal a nép már méltatlannak bizonyul a szabadságra, és az odaígért hazára. A kétkedők, a hitetlenkedők alig több mint egy hónappal Sávuot, a Tóraadás ünnepe után már újra visszatérnek a bálványimádáshoz. Az Ö-rökkévaló haragra lobban! De Mózes kiáll a népért és végül lebeszéli az Ö-rökkévalót, hogy elpusztítsa őket, ám a büntetés nem marad el! A nép büntetése a negyven évig tartó vándorlás.  A sivatagban kell vándorolniuk, hogy az ígéret földjét egy új, egy szabadnak született nemzedék foglalhassa majd el. A következő nemzedék, akik már nem emlékeznek Egyiptomra.

Ez a hetiszakasz tökéletesen tükrözi, hogyan hatott a népre a 40 évnyi sivatagi élet. Megdöbbentő, de bármi történik, még mindig azt válaszolják mindenre, hogy „menjünk vissza Egyiptomba”, vágyakoznak vissza, mert milyen jó volt ott, jobb, mint itt! Mennyivel jobbakat ettünk, itt csak és csupán a manna van!

„Emlékezzünk a halra, melyet Egyiptomban ettünk ingyen, az uborkára, a dinnyére, a póréhagymára, a vöröshagymára és a fokhagymára; most pedig lelkünk kiszárad, nincs semmi, egyedül a mannára van szemünk irányítva.” (4Mózes 11,5-6).

Azt azért szögezzük le, hogy a nép nem éhezik, egyszerűen csak unják a mannát és nagyobb választékot szeretnének. Nem volt elég számukra az, hogy arra az ételre gondolnak, amit fogyasztani szeretnének, és a mannának olyan íze lett; kézzel fogható ételt akartak!

De mit tudunk a mannáról?

Reggelre hullott és, mint a harmat úgy borított be mindent. Harmat hullott alá, majd rá a manna, és újból harmat borította be azt. A nép pedig ebből szedett magának, de csak annyit, amennyi aznapra kellett, ha valaki többet szedett, az másnapra bizony megromlott és ehetetlenné vált. Ami pedig megmaradt az délre felszállott, eltűnt. Csak és kizárólag pénteken lehetett, sőt kellett dupla mennyiséget szedni, mert szombat reggelre bizony nem hullott, ez a dupla adag viszont nem romlott meg másnapra, azaz szombat napjára. Innen ered az a szokás, hogy két kalácsot teszünk pénteken este az asztalunkra.

De térjünk vissza a néphez, akik először csak kenyeret és vizet követeltek, később pedig már húst akartak enni! Egyiptomból nagy juhnyájakat és marhacsordákat tereltek magukkal, csakhogy ezeket az állatokat nem akarták levágni. Arra gondoltak, hogy az Ö-rökkévaló miután kiszabadította őket a rabszolgaság házából, úgyis ellátja őket, kötelessége lesz eltartani őket! Őseink, útban az Ígéret Földje felé siránkoztak, követelőztek, ahelyett, hogy inkább örültek volna a szabadságnak!

 

Az Ö-rökkévaló haragjában ezúttal fürjeket küldött, de abból a lázongók és a hús után vágyakozók olyan mohón és olyan sokat ettek, hogy szinte az orrukon folyt ki az étel, és mind belehaltak a mohóságukba, falánkságukba.

A helyet pedig elnevezték Kivrosz-hattaávónak, a vágyakozás sírjainak, mert ott temették el a vágyakozó népből azokat, akik nemes egyszerűséggel fogalmazva belefulladtak a mohóságukba.

Az Ö-rökkévaló számára ugyanis visszatetsző volt a folyamatos siránkozás, panasz és lázongás. Mózes, aki már eleve vonakodott elfogadni a felkérést és elvállalni a zsidók vezetését, tudta, hogy vezetőnek lenni nem mindig hálás feladat. Pontosan ismerte a népet. Tudta, talán előre látta, hogy egy sokáig rabszolgasorban élő nép nem fog tudni mit kezdeni a hirtelen rá törő szabadsággal! Óriási csalódás lehetett neki, hogy négy évtized után sem változott semmi.

Mirjám és Áron irigykednek testvérükre.

Két dolog miatt beszélik ki, veszik hiába a szájukra, pletykálnak felőle, egyfelől, hogy kusita, idegen nőt vett el, másfelől azért, hogy csak Mózessel beszélt-e az Örökkévaló? Vajon nem beszélt-e velük is? Mózesre panaszkodnak, aki másfelől amúgy sem jobb és fontosabb vezető náluk, hiszen általuk is beszél az Ö-rökkévaló a néphez! Mikor az Ö-rökkévaló ezt meghallotta, a következőket mondta:

„Halljátok csak szavaimat! Ha lesz prófétátok, én az Ö-rökkévaló, látomásban fogok neki megjelenni, álomban fogok vele beszélni. Nem így az én szolgám, Mózes, egész házamban meghitt ő. Színről-színre beszélek vele, világosan és nem rejtélyekben, az Ö-rökkévaló jelenését látja ő.”

És valóban, Mózest jegyezték fel, mint az egyetlent, akivel az Ö-rökkévaló közvetlenül kommunikált. Mózes nagyon alázatos, másképpen fogalmazva nagyon szerény volt, elengedte a füle mellett a rágalmakat, és ezért kellett az Ö-rökkévalónak beavatkoznia. Tette mindezt „hirtelen”, azaz gyorsan, nehogy úgy tűnjön, mintha Mózes panaszkodott volna a testvéreire. De az is elképzelhető, hogy Mózes azért maradt szerény és alázatos, mert ő jutott a legmagasabb szintre a prófétai ismeretekben, és így világosan értette, hogy még a legnagyobb prófétai hatalom is összemérhetetlenül kisebb az Ö-rökkévaló hatalmánál.

Az Ö-rökkévaló persze ezt követően igazságot tesz, és Mózest megerősíti vezetői szerepében. Az Ö-rökkévaló, aki egy felhő képében jelent meg nekik, most eltávozott a sátor felől, és íme, Mirjám poklos lett.

„És mondta Áron Mózesnek: Kérlek, uram ne ródd fel nekünk vétkeinket, amit oktalanul cselekedtünk, és amit vétkeztünk! Mózes pedig kiáltott az Ö-rökkévalóhoz, mondván: I-stenem, kérlek, gyógyítsd meg őt!”

 

A rágalmazás az egyik leghatékonyabb eszköz valaki tönkretételére. Ezek az emberek fúrnak, panaszkodnak, bűnbakot keresnek, és úgy gondolják, hogy jobbat érdemelnének az Ö-rökkévalótól. Közben pedig elfelejtik, hogy talán azért váltak iriggyé és rágalmazóvá, mert elvesztették a saját életük célját.

Azok az emberek bántanak folyamatosan másokat, áskálódnak, pletykálnak, keltik rossz hírünket, akik boldogtalanok. A legreménytelenebb boldogtalanok, akik már beletörődtek helyzetükbe. Jusson eszünkbe, amikor újra és újra próbálnak sebet ejteni rajtunk, hogy akivel szemben állunk, a hangos és indulatos szavak mögött, egy elveszett ember áll, aki belül küszködik. Hazamegy, és azt érzi, hogy utál mindenkit, és ez az érzés szüntelenül feszegeti a mellkasát, ki akar robbanni belőle! Így hát dühöngenek, és sokszor észre sem veszik, hogy az, akit a legjobban gyűlölnek, nem más, mint saját maguk. Jobb az ilyen emberek sértései mellett elsétálni, tudva, hogy minden észérv felesleges, és tudva azt is, hogy nélkülünk is épp elég felkelniük és minden nap megküzdeniük saját magukkal. A megbocsátás, az egyik legnehezebb és legfontosabb lecke, mert e nélkül minden, amit a boldogságunkért tettünk, hiába való volt.

„Egy jó szóval éltetni, egy rossz szóval pedig ölni lehet.”

Manna O’Well szavai, gondolatai nagyon jól összefoglalják a boldogtalan, áskálódó, pletykát terjesztő emberek érzéseit, lelkiállapotát. A kimondott szónak, tehát nagyon nagy ereje van. Kevesen tudják, hogy a pletyka tilalma a Tórából ered. Ez egyike a 613 micvának, parancsolatnak.

“Ne pletykálkodj, ne terjessz rágalmakat néped körében” – parancsolja a Tóra Mózes harmadik könyvében.

 

A Talmud szerint három ember a hibás a láson hárá, azaz a rossz nyelv terjesztésében. Az, aki mondja, az, aki hallja, és az, akiről szó van. Ezen utóbbi azért, mert viselkedésével, vagy az elővigyázatosság hiánya miatt, lehetővé tette a rossz nyelvet. Vigyázzunk a szavakra, melyek elhagyják ajkunkat. A Koheletből vett idézettel zárom soraim erre a hétre.

„Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.” (Példabeszédek 18,21)