Az alábbiakban a gyászolók (vagy árvák) kaddisa nevű arám nyelvű imáról lesz szó, amelyet a férfi hozzátartozó mond temetésen, a gyászidő alatt vagy a halálozási évfordulón. Női kaddis hivatalosan nem létezik, a jelző mindössze arra az időnként napirendre kerülő kérdésre utal, mondhatja-e női hozzátartozó a gyászimát.
Nem tudni, Henrietta Szold volt-e az első hölgy, aki kaddist mondott az édesanyja halála után, de az bizonyos, hogy nem ő volt az utolsó. Neki indoka is volt: a nyolc lánygyermek között ő volt a legidősebb, fiú nem született a családban. 1916-ban, édesanyja halálakor egy barátja felajánlotta, hogy kaddist mond az elhunytért, de Henrietta köszönettel visszautasította, mondván, hogy maga szeretne eleget tenni ennek a fájdalmas, egyben magasztos kötelességnek. Mint barátjához írt levelében megfogalmazta, számára a kaddis azt is jelentette, hogy a gyászoló nyilvánosan és határozottan kinyilvánítja óhaját és szándékát, miszerint felvállalja kötődését a zsidó közösséghez, amint azt az elhunyt is felvállalta. Így a hagyományok láncolata folyamatos marad, mindenki hozzáadja a maga láncszemét.
Csaknem száz évvel későbbi eset: 2014 nyarán Gus Ecionban terroristák elraboltak és meggyilkoltak két 16 és egy 19 éves izraeli fiatalembert. A szörnyű eseménynek mindenképpen híre ment volna világszerte, de volt még egy mozzanat, ami különösen emlékezetessé tette. Az egyik meggyilkolt fiú édesanyja, Rachel Fraenkel ugyanis a temetésen férjével és másik fiával együtt mondta el a kaddist.
Előfordult, hogy rabbik – akár kérdésekre válaszolva, akár saját kezdeményezésből – foglalkoztak a női kaddis témájával, többnyire azonban csak olyan helyzetekkel, amelyekben szülők után kell elmondani a gyászimát, hiszen ez az életszerűbb. Miután nincs határozott tiltás, ma a legtöbb rabbi nem veti el a lehetőséget, de sokan csak bizonyos korlátozások mellett engedélyezik. Ilyen például az a rabbinikus vélemény, amely szerint a nő csak akkor mondhat kaddist, ha vele egyidejűleg férfiak is mondanak, és ügyelnie kell rá, hogy halkabban mondja, mint a többiek. Az elhunyt gyerek után mondott kaddis kérdése nem szerepel az egykori országos szefárd főrabbi, Ovadja Joszef döntésében, amely szerint a női kaddis három feltételhez kötött: kizárólag szülők után szabad mondani, csakis abban az esetben, ha nincsenek fiútestvérek és nem mondható a zsinagógában, csak a gyászoló háznál. Természetesen ehhez is tíz férfi jelenléte szükséges.
Rachel Fraenkel rabbicsaládból származik, ő maga vallásoktatóként dolgozik egy nők számára létrehozott tanházban. Cselekedete nem váltott ki nyilvános vitát, ami azt jelenti, hogy az emberek döntő többsége tisztelettel és megértéssel fogadta. Legfényesebb bizonyítéka ennek, hogy a temetésen jelen lévő rabbik a megfelelő sorok elhangzásánál a többiekkel együtt mondtak áment.
Két évvel később Izrael egyik legismertebb politikusa, Simon Peresz temetésén hangzott el az arám nyelvű gyászima női szájból. Peresz lánya, Cvia Valdan két fivérével, Jonatánnal és Nechemjával együtt mondott kaddist apjuk koporsójánál. Miután Cvia a tel-avivi Bet Daniel reformközösség tagja, az ima utolsó sorát ennek megfelelő kiegészítéssel mondta: „Aki békét teremt magasságaiban, ő hozzon békét ránk és egész Izraelre – és minden emberre.” (Más reform megfogalmazás szerint így fejezik be: „…és a világ minden lakosára”). A temetésen részt vett Rick Jacobs rabbi, az amerikai reformmozgalom elnöke, aki kijelentette: ez a megfogalmazás híven tükrözi Simon Peresz nézeteit.
Öt évvel apja halála előtt Cvia Valdan anyja temetésén is elmondta a kaddist. Különösnek találta – mesélte később –, hogy ezt szinte minden média érdekességként említette. Pedig nem feminista demonstrációnak szánta, hanem az anyja elvesztése feletti fájdalom kifejezésének. És persze nem mulasztotta el megemlíteni Henrietta Szoldot, aki már egy évszázaddal ezelőtt példát mutatott a gyászoló nők számára.
