Most, hogy a koronavírus okozta nehézségeket lényegében magunk mögött tudhatjuk, talán kevésbé ijesztő értekezni az elmúlt évszázadok Jeruzsálemet sújtó járványairól. Lefolyásukat követő grafikák nem készültek ugyan annak idején, teljesen hiteles statisztikai adatok sem maradtak fenn, mégis következtetni lehet méretükre az Olajfák hegye temetőjének síremlékeiből. A pestis, a kolera és a tífusz szentföldi napjairól mesélt Sara Barnea idegenvezető, ebből közlünk részleteket[1].
1813-ban a Galileában tomboló pestis több ezer áldozatot követelt. A cfáti farizeus közösség tehetetlenül szemlélte a pusztulást, úgy tűnt, már minden házban volt halott. Sokan a közösség tagjai közül távol a többiektől, erdőkben, folyók mellett, barlangokban próbáltak menedéket találni. Voltak, akik Jeruzsálem felé vették útjukat, abban bízva, hogy odáig nem követi őket a járvány. Köztük volt a vilnai gáon, Elija ben Slomo Zalman tanítványa, a Sklov városából származó Szaadja ben Natán Netá rabbi. Nem sokkal megérkezésük után fia ágynak esett. Kétségbeesésében a rabbi megszegte a kijárási tilalmat, hogy a Siratófalnál imádkozhasson a gyerek felgyógyulásáért, kérve az Örökkévalót, hogy inkább őt vegye magához. Néhány nap múlva a fiú valóban meggyógyult, de a család öröme hamar gyászba fordult: a rabbi augusztus 21-én elhunyt. A fertőzésveszély ellenére több százan kísérték utolsó útjára, az Olajfák hegyi temetőbe.
A városfallal körülvett Jeruzsálemben könnyen terjedtek a járványok, hiszen komoly hiányosságok mutatkoztak a közegészségügyben, a szennyvízelvezetés és a szemétszállítás megoldatlanságától kezdve az orvos- és gyógyszerhiányig. A helyzetet súlyosbította a szűk utcák zsúfoltsága és a szegénység. A kevés elhivatott orvos viszont odaadó munkát végzett. Feljegyzések tanúsága szerint például dr. Gershon Yitzhak Krishavsky (1868-1916) a recepttel együtt pénzt nyomott szegény sorsú páciensei kezébe, hogy ki tudják váltani a gyógyszert. Védőeszközök híján a lakosok jobbára csak imádkozni vagy böjtölni tudtak, no meg kuruzslással felérő „gyógymódokhoz” folyamodni. Roppant magas volt a csecsemőhalandóság: az újszülöttek 80 százaléka nem érte meg az egyéves kort, emellett a járványok következtében megnőtt az árván maradt nagyobb gyerekek arányszáma, akiknek ellátásáról gondoskodni kellett.
Az 1865-ös kolerajárvány áldozatainak sírkövein egymáshoz közeli dátumok olvashatók. Érthető, mert az óvárosban két és fél hónap alatt teljes családok pusztultak el. A falakon kívül harmadikként épült lakótelep, a Nachlat Shiva egyik alapítója, Yoel Moshe Salomon családja is itt fekszik; egy hónapon belül szüleit, nagyanyját és nagybátyját vesztette el. Csodaszámba megy, hogy ő maga nem halt bele a járványba.
Az első világháború idején Jeruzsálemben az éhínség mellett felütötte a fejét a tífusz, aminek terjedéséhez az alultápláltság kedvező táptalajt biztosított. A tetvek által terjesztett járvány és az éhezés ekkor a kórházi nyilvántartások alapján 9390 halálos áldozatot szedett. Ez a járvány is, akárcsak az előzőek, beavatkozás nélkül szűnt meg, szinte egyik napról a másikra. Ma már tudjuk, hogy ez a vakcina nélkül kialakult nyájimmunitásnak köszönhető.
Az 1948-as felszabadító háborúban Kelet-Jeruzsálemmel együtt az Olajfák hegyi temető is jordán kézbe került. Az új „tulajdonos” meggyalázta a sírokat: 19 év alatt házak, lépcsők, kerítések építésére hordták szét vagy egyszerűen a földbe temették a sírkövek jelentős részét. A hatnapos háború után a megrongált síremlékek egy részét sikerült helyreállítani, de a mai napig több-kevesebb sikerrel folynak a kutatások a felirat nélkül maradt többszáz éves sírokban nyugvók – köztük a járványok áldozatai – azonosítására.
