A Tóra a háborús törvények meghatározása során egy látszólag jelentéktelen részletet fűz hozzá, amely az emberi felelősség sokkal szélesebb területének alapjává vált, és ma is nagy jelentőséggel bír. A szakasz egy olyan hadjáratról szól, amely egy város ostromával jár:

 

Amikor hosszú ideig ostromolsz egy várost, harcolsz ellene, hogy elfoglald, ne pusztítsd el a fáit fejszével, mert megeheted a gyümölcsüket. Ne vágjátok ki őket. Vajon a fák emberek, hogy ostromoljátok őket? Azokat a fákat azonban, amelyekről tudod, hogy nem gyümölcsfák, kivághatod, és felhasználhatod őket ostromművek építésére, amíg a veled hadban álló város el nem esik. (5M20/19-20)

 

A Tóra szerint a háború elkerülhetetlenül romboló hatású. Ezért a judaizmus legfőbb értéke a béke. Mindazonáltal különbség van a szükséges és a szükségtelen pusztítás között. A fák faanyagot szolgáltatnak az ostromművekhez. De egyes fák, azok, amelyek gyümölcsöt teremnek, táplálékforrásként is szolgálnak. Ezért ne pusztítsuk el őket. Ne fosszátok meg szükségtelenül magatokat és másokat egy termékeny erőforrástól. Ne alkalmazzatok “felperzselt föld” taktikát a háború során.

 

A bölcsek azonban ebben a parancsban többet láttak, mint a háborús törvények egy részletét. Úgy tekintettek rá, mint egy (בנין אב) binjan av-ra, egy általánosabb elv konkrét példájára. Ők ezt a (בַּל תַּשְׁחִית) bal taschit szabályának nevezték, a szükségtelen pusztítás tilalmának. Maimonidész így foglalja össze: “Nemcsak a fákra vonatkozik ez, hanem arra is, aki edényeket tör vagy ruhákat tép, épületet rombol, vízforrást elzár, vagy élelmiszert pazarol el pusztító módon, az megszegi a bal taschit parancsolatát.”[1] Ez az ökológiai felelősség etikájának halachikus alapja.

 

Mi határozza meg, hogy egy bibliai parancsot megszorítóan vagy kiterjesztően kell-e értelmezni? Miért vették a bölcsek ezt a látszólag jelentéktelen törvényt, hogy széles halachikus teret építsenek ki? Mi vezette a bölcseket abba az irányba, amit választottak?

 

A legegyszerűbb válasz a “Tóra” szóban rejlik. Ez törvényt jelent. De azt is jelenti: tanítás, utasítás, útmutatás, vezetés. A Tóra olyan törvénykönyv, mint semmi más, mert nem csak törvényeket tartalmaz, hanem elbeszéléseket, genealógiákat, történelmet és énekeket is. A törvény, ahogy a Tóra értelmezi, a jelentések egy nagyobb univerzumába ágyazódik. Ezek a jelentések segítenek megérteni az adott törvény kontextusát és célját.

 

Így van ez itt is. Az első és legfontosabb az a tény, hogy a Föld nem a miénk. A Teremtőjéhez, magához I-tenhez tartozik. Erről szól a Tóra első fejezete: “Kezdetben teremtett I-ten…”. Ő teremtette, ezért jogosult arra, hogy meghatározza azokat a feltételeket, amelyek között mi, mint az Ő vendégei élhetünk benne.

 

Ennek logikája azonnal megmutatkozik a legelső ember történetében. Az 1M1-ben I-ten megparancsolja az emberiségnek: “Töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halain és az ég madarain és minden élőlényen, amely a földön mozog” (1/28). Az “alávetni” és az “uralkodni” az uralkodás igéi. Az 1M2-ben azonban a szöveg két egészen más kifejezést használ. I-ten az első embert a kertbe helyezte, “hogy szolgálja/művelje (לְעָבְדָהּ) [l’ovdá] és őrizze (לְשָׁמְרָהּ) [l’somrá]” (2/15). Ezek a felelősség nyelvezetéhez tartoznak. Az első kifejezés, a l’ovdá azt mondja, hogy az ember nemcsak ura, hanem szolgája is a természetnek. A második, l’somrá, a későbbi bibliai törvénykezésben használt kifejezés, amely annak a felelősségét határozza meg, aki vállalja, hogy őriz valamit, ami nem a sajátja.

 

Hogyan kell megértenünk ezt a feszültséget a két nyitó fejezet között? Egészen egyszerűen: Az 1M1 a teremtésről és a természetről szól, a természettudományok által feltérképezett valóságról. Az emberiségről, mint biológiai fajról, a Homo sapiensről beszél. Ami az embert, mint fajt megkülönbözteti, az éppen az, hogy istenadta képességeinkkel uraljuk a természetet és gyakoroljuk a fizikai világot alakító erők feletti uralmat és ez az emberi civilizáció viszonylag rövid időszaka alatt exponenciálisan növekedett. A hatalom erkölcsileg semleges. Használható gyógyításra vagy sebzésre, építésre vagy rombolásra.

 

Ezzel szemben Mózes második könyve az erkölcsről és a felelősségről beszél. A hatalom erkölcsi határairól tanít. Nem mindent szabad megtennünk, amit megtehetünk. Van hatalmunk, de nincs engedélyünk; van képességünk, de nincs jogunk. A föld nem a miénk. I-tené, aki teremtette. Ezért nem tulajdonosai vagyunk a természetnek, hanem őrzői. Azért vagyunk itt, hogy műveljük és gondozzuk.

 

Ez megmagyarázza a rögtön utána következő történetet Ádámról, Éváról, a kígyóról és a tiltott gyümölcsről. Hogy mi volt a gyümölcs, miért beszélt a kígyó, és mi volt az első bűn természete – ezek mind másodlagosak. A Tóra elsődlegesen arra akar rámutatni, hogy még a paradicsomban is vannak határok. Van tiltott gyümölcs. Nem mindent szabad megtennünk, amit megtehetünk.

 

Kevés erkölcsi alapelvet felejtettek el olyan gyakran és olyan katasztrofálisan, mint ezt. Az embernek a természet rendjébe való beavatkozását hatalmas mértékű pusztítás jellemzi. Csak például, hosszú évszázadok alatt Amerika első emberi lakói az északi sarkvidéktől Patagónia legdélebbi csücskéig vándoroltak, két kontinensen keresztül, és útközben elpusztították a legtöbb akkor még élő nagyemlős fajt, köztük mamutokat, masztodonokat, tapírokat, tevéket, lovakat, oroszlánokat, gepárdokat és medvéket.

 

Amikor az első brit telepesek a tizenkilencedik század elején megérkeztek Új-Zélandra, a denevérek voltak az egyetlen őshonos szárazföldi emlősök, amelyeket találtak. Felfedezték azonban egy nagy, struccszerű madár nyomait, amelyet a maorik “moa”-nak neveztek. Végül ennek az állatnak egy tucatnyi fajának csontvázai kerültek elő, amelyek háromtól tíz láb magasságig terjedtek. Mintegy huszonnyolc másik faj maradványait is megtalálták, köztük repülésképtelen kacsák, fajdkakasok és libák, valamint pelikánok, hattyúk, hollók és sasok maradványait. Azok az állatok, amelyeknek korábban nem kellett szembenézniük az emberi vadászokkal, könnyű prédának számítanak, és a maorik számára viszonylag könnyű táplálékforrást jelenthettek.

 

Hasonló mintát lehet megfigyelni szinte mindenhol, ahová az ember betette a lábát. Következetesen jobban figyeltek arra, hogy “leigázzanak” és “uralkodjanak”, mint arra, hogy “szolgáljanak/műveljenek” és “őrködjenek”. Egy ősi Midrás úgy foglalja ezt össze, hogy erősen összecseng a mai ökológiai tudatossággal: amikor I-ten megteremtette Ádámot, megmutatta neki a teremtés egész tárházát, és azt mondta neki: “Nézd meg minden művemet, milyen szépek. Mindent, amit teremtettem, neked teremtettem. Vigyázz tehát, hogy ne pusztítsd el a világomat, mert ha ezt teszed, nem marad senki, aki helyrehozza, amit tönkretettél.”[2]

 

Úgy tűnik, hogy a környezeti felelősségvállalás az időszakos pihenés három nagy parancsolatának egyik alapelve: Szombat, a szombatév és a jubileumi év. Szombaton minden mezőgazdasági munka tilos, “hogy ökröd és szamarad pihenjen” (2M23/12). Ez határt szab a természetbe való beavatkozásunknak és a gazdasági növekedés hajszolásának. Emlékeztetjük magunkat arra, hogy teremtmények vagyunk, nem csak létrehozók. Hat napra átadják nekünk és munkánknak a földet, de a hetedik napon nem végezhetünk “munkát”, azaz semmilyen olyan cselekedetet, amely emberi célokra megváltoztatja valaminek az állapotát. A Szombat tehát hetente emlékeztet a természet integritására és az emberi törekvés korlátjaira.

 

Amit a Szombat tesz az emberekkel és az állatokkal, azt teszi a Szombat és a jubileumi év a földdel. A földnek is joga van az időszakos pihenéshez. A Tóra arra figyelmeztet, hogy ha az izraeliták ezt nem tartják tiszteletben, száműzetés vár rájuk: “Akkor pótolja a föld a szombat- éveket, amíg pusztaságban vagytok, és ellenségeitek földjén lesztek; akkor pihen a föld, és pótolja a szombat-éveket” (3M26/34). E mögött két aggály húzódik meg. Az egyik a környezetvédelmi. Amint Maimonidész rámutat, a túlságosan kiaknázott föld végül erodálódik és elveszíti termékenységét. Az izraelitáknak ezért azt a parancsot adták, hogy a földet megóvják azáltal, hogy időszakosan parlagon hagyják, és ne a rövid távú nyereséget hajszolják a hosszú távú pusztulás árán.[3] A második, nem kevésbé jelentős teológiai: “A föld – mondja I-ten – az enyém, ti csak jövevények és ideiglenes lakosok vagytok nálam” (3M25/23). Vendégek vagyunk a földön.

 

Egy másik parancsolatcsoport a természetbe való túlzott beavatkozás ellen irányul. A Tóra megtiltja a jószágok keresztezését, a vegyes magvakkal való vetést, valamint a vegyes, gyapjúból és vászonból készült ruhadarab viselését. Ezeket a szabályokat chukimnak vagy “törvényeknek” nevezik. Sámson Ráfáel Hirsch (Németország, 1808-1888) a XIX. században, akárcsak Náchmanidész hat évszázaddal korábban, a chukimot a természet épségét tiszteletben tartó törvényként értelmezte. Azt az elvet képviselik, hogy “ugyanazt a tiszteletet, amelyet az ember iránt tanúsítasz, meg kell mutatnod minden alacsonyabb rendű teremtmény iránt is, a föld iránt, amely mindent hordoz és fenntart, valamint a növények és állatok világa iránt”. Ezek egyfajta társadalmi igazságosságot jelentenek a természeti világra alkalmazva: “Arra intenek, hogy minden élőlényt I-ten tulajdonának tekintsetek. Senkit se pusztítsatok el; senkivel se bánjatok rosszul; semmit se pazaroljatok el; mindent bölcsen használjatok. Tekintsetek minden teremtményre úgy, mint a teremtés háztartásának szolgáira.”[4]

 

Nem véletlen tehát, hogy a zsidó jog a háború során a gyümölcstermő fák kivágásának tilalmát a szükségtelen pusztítás elleni általánosabb tilalom egyik példájaként értelmezte, és még általánosabban, a Föld nem megújuló erőforrásait kimerítő, az ökoszisztémát károsító vagy a fajok kipusztulásához vezető cselekedetek tilalmaként.

 

Václav Havel „A lehetetlen művészete” című könyvében alapvető megállapítást tett: “Úgy vélem, hogy kevés esélyünk van a környezeti katasztrófa elhárítására, ha nem ismerjük fel, hogy nem mi vagyunk a Lét urai, hanem csak egy része a Létnek.”[5] Ezért olyan fontos a vallásos látásmód, amely emlékeztet minket arra, hogy nem vagyunk erőforrásaink tulajdonosai. Nem a miénk, hanem az Ö-valóé és az örökkévalóságé. Ezért nem szabad feleslegesen pusztítanunk. Ha ez még háborúban is érvényes, mennyivel inkább békeidőben. “Az Úré a föld és minden, ami rajta van” (Zsoltárok 24/1). Mi vagyunk az őrzői, Teremtője nevében, a jövő nemzedékek érdekében.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

[1] Maimonides, Misne Tora, Hilchot Melachim 6:10.

[2] Kohelet Rabba 7:13.

[3] Maimonidész, Tévelygők útmutatója, III:39.

[4] Samson Raphael Hirsch, Tizenkilenc levél, 11. levél.

[5] Václav Havel, The Art of the Impossible (New York: Knopf, 1997), 79.