Bennünket, embereket valamilyen megmagyarázhatatlan igény ösztökél arra, hogy egy időre megálljunk és szétnézzünk. Az újév napja is erre késztet minket, mivel minden lehetséges területen ez a legtermészetesebb időpont a számvetésre. Az újév ünnepi dátuma mindenki számára fontos dátum. Az emlékezés ideje is, de olyan időpont is, amely alkalmas arra, hogy az ember a jövőbe pillanthasson. Visszatekintünk, de ugyanakkor szeretnénk belelátni a jövőbe is!

Ami előttünk van, az ismeretlen számunkra. Ezért nem mindig szívesen, hanem inkább bizonyos aggódással nézünk az új elébe. Az újév közeledte ugyanakkor sok kívánság és kérés megfogalmazására is biztat. Gondoljunk csak bele, amikor december 31-én közeledik az éjfél, mindenütt feszültséggel teli nyugalom vagy visszafogott izgalom uralkodik. Alig hangzik el a tizenkettedik harangütés vagy a visszaszámlálás, a hangulat egyszerre zajossá válik, a „feszültség” hangos lármában oldódik fel.

Talán az örömünket, igényeinket, boldogságérzetünket fejezi ki az a tény, hogy eljutottunk az újévhez? Talán azt szeretnénk mutatni, hogy az élet következő darabkáját derűsen és magabiztosan fogadjuk azzal az elhatározással, hogy jól fogjuk eltölteni és áldásosan tevékenykedünk majd mind a magunk, mind pedig mások javára. Viszont a zsidó újesztendő köszöntése és megünneplése alapjában véve másmilyen jellegű.

 

Már egy hónappal az új év beköszönte előtt elkezdünk „készülődni”, lelkileg ráhangolódni a közelgő nagy ünnepre. Mint azt már múlt heti írásomban említettem, az újévet megelőző hónap neve Elul. Mely hónap az önvizsgálat, a megtérés és a bűnbánat ideje, ekkor a zsidó ember számot vet önmagával és értékeli az elmúlt évet.

Elul hónap első napjától a zsinagógákban a reggeli ima után sófárt fújunk, és elmondjuk a 27. zsoltárt, mely így kezdődik:

„Dávidtól. Az Örökkévaló a fényem és a megváltóm”.

A zsoltár arról szól, hogy hogyan védi meg az Ö-rökkévaló az ő gyermekeit.

Elul havát Tisri hónapja követi. Tisri hónap egy különleges hónap, ugyanis ebben a hónapban van a legtöbb ünnep: Ros Hásáná, Gedáljá böjtje, Jom Kippur, Szukkot. Tisri hónap első és második napja Ros Hásáná, a zsidó újév napja. Szó szerinti jelentése: az év feje. Ros Hásánát nevezzük még az Ítélkezés napjának, Jom hádinnek, valamint a Harsogás napjának, azaz Jom hátruának is.

Ugyanis a hagyomány szerint ilyenkor három könyv van nyitva az Ö-rökkévaló előtt. A világ valamennyi teremtménye átvonul a kinyújtott pásztorbotja alatt, és tettei, cselekedetei alapján a három nyitott könyv közül kerül be valamelyikbe. Az első könyv az igazak, a második a gonoszok, a harmadik a közepesek könyve. Az igazak életre, bőségre, a gonoszok rosszra íratattnak be, a közepesek pedig lehetőséget kapnak arra, hogy őszinte megbánással, imával javítsanak tetteik megítélésén.

Törvényeink szerint legalább harminc sófárhangot kell hallani. De milyen hangokat hallhatunk a sófár fújásakor? Három, egymástól jól elkülöníthető hangot, hangokat tudunk megkülönböztetni.

Ezek pedig:

• Tökió: egyetlen éles, hosszú hang.

A nép összehívására szolgáló hang, de jelezte a szombat és az ünnepek kezdetét és végét, de a jom kippuri böjt kimenetelekor is ezt a hangot lehet hallani.

• Sövórim: három elcsukló, sóhajtáshoz hasonló hang.

Ezzel hívták össze a halott házához a rokonokat, barátokat, ismerősöket.

• Töruó: kilenc apró, szaggatott hang.

Ez a hang arra emlékezteti a zsidóságot, hogy az Ö-rökkévaló mellettünk áll, és megsegít bennünket a bajban.

 

Hallgassátok csak!

 

Ezen a linken a sófár készítéséről nézhettek meg egy kisfilmet.

 

Ünnep előtt nagyobb összegű cödákát, adományt adunk. De vásárolhatunk mézet és almát, melyeket adományként juttatunk el rászoruló hittestvéreinknek. Szintén szokás, hogy felkeressük elhunyt szeretteink sírját, illetve nagytudású, szentéletű emberek, cádikok sírjait. Zsinagógáinkban a terítőket, takarókat fehérre cseréljük, hiszen a fehér szín a tisztaság jelképe.

„Ha vétkeitek bíborvörösek is volnának, e napon hófehérré válnak” -olvashatjuk Jesájá próféta szavait.

A férfiak kitlit (halotti ruhát) öltenek, mely emlékeztet bennünket a halandóságra és a bűnbánatra figyelmeztet.

A zsinagógából hazaérve ünnepre terített asztal vár bennünket, melyen elmaradhatatlan az alma, a méz, a halfej, a kerekre font kalács gazdagon megszórva cukorral, mákkal. A kalács kereksége emlékeztet bennünket arra, hogy kerek évünk legyen. A méz arra, hogy édes, a halfej pedig arra, hogy elsők legyünk a micvák teljesítésében! A kalácsot most nem sóba, hanem mézbe mártjuk, az almával ugyanígy teszünk.

 

Szándékosan hagytam a végére egy nagyon szép szokást! Tettem mindezt azért, mert legalább olyan édes emlékeket idéz fel bennem, mint a méz! Ugyanis a gyermekeim kicsiként nem tudták kimondani a táslich szót, nekik ez úgy maradt meg, hogy megyünk halakat etetni! Ez pedig nem más, mint a táslich szertartás. Ros Hásáná első napjának délutánján kimegyünk egy folyó partjára, vagy tóhoz, és zsebeinket kifordítva az előre bekészített kenyérmorzsákat a vízbe szórjuk.

Ezekkel a mozdulatokkal szimbolizálva, hogy megszabadulunk a bűneinktől. Természetesen több magyarázata van ennek a szokásnak. Például: az emberi test a víz által, a lélek pedig az őszinte imával tisztul meg. A halak nem tudnak víz nélkül meglenni, az ember pedig az Ö-rökkévaló gondviselése nélkül.

Ahogy a víz elviszi a morzsákat, úgy törölje el az Ö-rökkévaló a bűnöket!