…Somos Péter látja
A Zsidó Fesztivál keretében augusztus 27-én nyílt meg kollégánk, barátunk Somos Péter fotókiállítása „Jeruzsálem, ahogyan én látom” címmel Kiskunhalason. A tárlaton 35 fotót nézhetnek meg az érdeklődők egészen az év végéig. Ha valaki időt szán rá és figyelmesen nézi végig a fényképeket, észre fogja venni, hogy az alkotót kevéssé érdeklik az épületek. Azt szokás mondani némi bennfenteskedő felületességgel, Somos Pétert a pillanat érdekli. Igen, így is fogalmazhatunk, de ez semmit nem mond a lényegről, Pétert ugyanis az élet érdekli. Bocsánat, nagybetűvel: az ÉLET. A szituációk, az emberek, a viszonyulások, a kapcsolatok. Úgy tartja a fényképezőgépet, hogy mi is részesülünk a pillanatból, sőt, helyben érezzük magunkat. Ha megnézik a fotók szereplőit, többnyire tudnak arról, hogy fotózzák őket és ha ez még nem volna elegendő, örülnek is ennek. Nem csupán szereplői a fotónak, de cinkosai is. És mivel ők cinkosok, mi, a fotói nézői beavatottak leszünk.
De ki is valójában, aki fényképezőgépével az utcákat rója?
Somos Péter (szül: 1952) teljesen önszántából hagyta el Magyarországot 1983-ban, ahogyan akkoriban mondtuk disszidált, majd 2006-ban tért haza. Hogy miért: mert elege volt abból, hogy nyolc éven át visszautasították az útlevélkérelmét, hogy bezárva érezte magát a saját országába. A közbeeső 23 esztendőt Izraelben élte. Bár nem tudta pontosan mi várja az Ígéret földjén, de élt kint távoli rokona. Még Magyarországon az érettségi után elvégzett egy kétéves fotós iskolát, ahol a műtermi fotózástól a riportfotón át mindent megtanult, olyannyira, hogy egy darabig dolgozott is a szakmában, méghozzá riportrészlegnél, ami valljuk be mai képein is érződik.
Bár abban az időben éppen zenélt, szerette volna magát kipróbálni a fényképészetben, annál is inkább, mert néhány barátja is jelentkezett az iskolába és vonzotta a lehetőség.
Egy szociofotó kísérlete máig emlékezetes számára: egy első osztályú szálloda előtt egy rossz öltözetű ember feküdt a járdán, lefényképezte. Egy rendőr szinte azonnal odalépett hozzá és felszólította, azonnal vegye ki a filmet a gépből, amit Péter megtagadott. A rendőr közölte, erre azért van szükség, mert mi van akkor, ha a fotót kiküldi Nyugatra, hogy ott azt bizonyítsák a fényképpel, tessék, így néz ki a valóságban a szocialista Magyarország.
Kint Izraelben éveken át nem jutott eszébe kézbe venni a fényképezőgépet, hiszen más dolga volt, belecsöppent a rádiózásba, a Kol Israel (Izrael Hangja) nevű állami rádió magyar adásánál dolgozott. Akkoriban egyáltalán nem fotózott, amit persze ma már sajnál, hiszen hosszú évek maradtak ki.
A digitális technika berobbanását idegenkedve figyelte, mert úgy gondolta az a fénykép, amibe utólag belenyúlhat a készítője, az már nem az igazi. Mára természetesen megbarátkozott a technikával, használja is, ám ahhoz ragaszkodik, hogy elkészült képeit utólag nem változtatja. Úgy gondolja, azért volt jó a fotóiskola, mert arra tanította az embereket, hogy ne csupán észrevegyék a lényeget, de képesek legyenek meg is örökíteni azt.
Ma, bármikor is utazik Izraelbe, márpedig viszonylag sűrűn megy, egy kis Nikon gép mindig elkíséri. Témát ritkán keres, inkább a pillanatot fedezi fel. Azt vallja, hogy a pillanat, amit az ember meglát és sikerül is lefényképeznie, az csak az övé. Egyetlen szabályt azonban mindig betart: soha, semmilyen körülmények között nem fényképez senkit megalázó helyzetben. Nem a groteszk a cél, nem egy váratlan grimasz vagy suta mozdulat. Az persze más, amikor a jeruzsálemi Óvárosban sétálgatva egy amerikai turista észreveszi a kezében a fényképezőgépet, pózba vágja magát és belevigyorog a lencsébe, vagy amikor két molett hölgy a lencséje kedvéért mókázni kezd.
Hogy a Somos Péter által készített fotók profik vagy amatőrök? Nem az ő dolga eldönteni. Számára a művészet anyanyelv. Akkor is az volt, amikor zenélt, akkor is, amikor ír. Egyetlen dolog fontos csupán: azért fotóz, mert szereti. És ezeken a képeken a szakmán kívül ez is látszik.
Minél tovább nézem Péter fotóit, annál inkább az az érzésem, ez könnyű, hiszen csak ott kell lenni és kattintani. De közben mégsem. Ezekben a fotókban van valami plusz, amit nehéz szavakba önteni, de akinek szeme van az észreveszi.
És milyen is az az élet, amit Somos Péter fotói visszatükröznek? Mindenekelőtt derűs és jókedvű és mindenekfelett emberi. Tessék megnézni az embert, aki a Siratófalhoz simul. De közben mintha beszélne is. Talán suttog. Mindezt teljes odaadással, magát semmitől nem zavartatva. Igen, vannak hozzá hasonló alakok Jeruzsálemben: ők nem zavarnak senkit, őket sem zavarja senki. Emberük elmerült a maga világában és pontosan ez az, amit a fotó nagyon pontosan közvetít. Meghitt, ellesett pillanat. Egyszerűnek tűnik? Csak kattintani kell? Nem hiszem, ezt nem csupán észrevenni kell, de meglátni!
Egyáltalán nem kell tudnunk, de a 13 táncoló fiú, legalábbis én ennyit számoltam össze a karok, lábak és fejek alapján, egy vallásosoknak induló nyári tábort reklámoznak. Ezek azok a srácok, akik vallásosak, de keményen dolgoznak, bevonulnak katonának, hogy védjék a hazájukat és közben mindig a Tórát és a Talmudot tanulják. Na jó, nem mindig, most például önfeledten táncolnak. De olyan felszabadultan, hogy az embernek táncolni támad kedve. Vagy táborba menni.
És persze az Izraelben elmaradhatatlan, utcaképhez szinte hozzátartozó katonák. De feltűnik, hogy itt mindenki mosolyog? És hogy a jobb szélső csinos lány a kamerával flörtöl? Egy igazi megosztott pillanat, ami nem csupán a lencsét, de az utcát és a várost is megszépíti. Bár itthon is így tudnánk mosolyogni egymásra. Tisztán, érdek nélkül és felhőtlenül. De észrevették a fotóst, mondja valaki! Hát persze, hogy észrevették! Éppen ez a lényeg. S hogy végül mi lesz ebből? Kézfogás, mesélés, ölelés.
