Amikor a szavak szárnyra kapnak, dallá formálódnak. Ezt teszik itt a Ha’azinu-ban, amikor Mózes, a halál angyalával már a láthatáron, arra készül, hogy búcsút vegyen ettől az élettől. Még soha nem beszélt ilyen szenvedélyesen. Nyelvezete élénk, sőt heves. Azt akarja, hogy utolsó szavai soha ne merüljenek feledésbe. Bizonyos értelemben már negyven éve hangoztatja ezt az igazságot, de ilyen érzelmesen még soha. Ezt mondja:

הַאֲזִינוּ הַשָּׁמַיִם וַאֲדַבֵּרָה וְתִשְׁמַע הָאָרֶץ אִמְרֵי פִי: יַעֲרֹף כַּמָּטָר לִקְחִי תִּזַּל כַּטַּל אִמְרָתִי כִּשְׂעִירִם עֲלֵי דֶשֶׁא וְכִרְבִיבִים עֲלֵי עֵשֶׂב: כִּי שֵׁם ה’ אֶקְרָא הָבוּ גֹדֶל לֵאלֹקֵינוּ: הַצּוּר תָּמִים פָּעֳלוֹ כִּי כָל דְּרָכָיו מִשְׁפָּט קֵל אֱמוּנָה וְאֵין עָוֶל צַדִּיק וְיָשָׁר הוּא: שִׁחֵת לוֹ לֹא בָּנָיו מוּמָם דּוֹר עִקֵּשׁ וּפְתַלְתֹּל: הַלְה’ תִּגְמְלוּ זֹאת עַם נָבָל וְלֹא חָכָם הֲלוֹא הוּא אָבִיךָ קָּנֶךָ הוּא עָשְׂךָ וַיְכֹנֲנֶךָ:

 

Figyeljetek egek, hadd emeljek szót és hallja a föld szám beszédét; csepegjen tanításom, mint az eső, hulljon, mint a harmat szózatom. Mint a permetező eső a gyenge fűre, mint a záporeső a pázsitra: Mert az Ö-való nevét akarom hirdetni, ismerjétek el I-tenünk nagyságát, A szikla Ő, műve tökéletes, mert minden útja igazság; a hűség I-tene Ő, nincs Benne jogszegés, igaz és egyenes Ő. Gonoszul bántak Vele; nem az Ő gyermekei már, övék a szégyenfolt; konok és álnok nemzedék! Hát ezzel fizettek az Ö-valónak, alávaló és botor nép? Nem az atyád-e Ő, aki teremtett? Ő alkotott és erőssé tett téged. (5M32/1-6)

 

Ne hibáztasd I-tent, ha a dolgok rosszul mennek. Ezt Mózes is szenvedélyesen vallja. Ne higgyük – mondja -, hogy I-ten azért van, hogy minket szolgáljon. Azért vagyunk itt, hogy mi szolgáljuk Őt, és rajta keresztül áldássá váljunk a világ számára. I-ten egyenes; mi vagyunk azok, akik szövevényesek és önmegtévesztők vagyunk. I-ten nem azért van mellettünk, hogy felmentsen minket a felelősség alól. I-ten az, aki felelősségre hív minket.

Ezekkel a szavakkal Mózes lezárja azt a drámát, amely Ádámmal és Évával kezdődött az Édenkertben. Amikor vétkeztek, Ádám a nőt hibáztatta, a nő pedig a kígyót. Így volt ez, amikor I-ten hozzálátott a teremtéshez, és így van ez még a huszonegyedik századi szekuláris korban is.

Az emberiség története nagyrészt a felelősség elől való menekülés jegyében telt. A vétkesek megváltoznak. Csak az áldozattá válás érzése marad meg. Nem mi voltunk. A politikusok voltak. Vagy a média. Vagy a bankárok. Vagy a génjeink. Vagy a szüleink. Vagy a rendszer, legyen az kapitalizmus, kommunizmus vagy bármi a kettő között. Leginkább a többiek hibája, azoké, akik nem olyanok, mint mi, hitetlenek, a Sátán fiai, a sötétség gyermekei, a megváltatlanoké. A történelem legnagyobb emberiség elleni bűntettének elkövetői meg voltak győződve arról, hogy nem ők voltak. Ők “csak parancsot teljesítettek”. Ha minden más kudarcot vall, hibáztassuk I-tent. És ha nem hiszel I-tenben, hibáztasd azokat, akik hisznek. Embernek lenni annyi, mint menekülni a felelősség elől.

Ez az, ami a judaizmust megkülönbözteti. Ez az, ami miatt egyesek csodálják, mások pedig gyűlölik a zsidókat. A judaizmus ugyanis I-ten felhívása az emberi felelősségre. Ez elől a hívás elől nem lehet elbújni, ahogy Ádám és Éva rájött, amikor megpróbálták, és nem lehet elmenekülni, ahogy Jónás megtanulta a hal gyomrában.

Amit Mózes mondott nagy búcsúdalában, így fogalmazható meg: Szeretett népem, negyven éven át vezettelek benneteket, és az én időm a végéhez közeledik. Az elmúlt hónapban, amióta elkezdtem ezeket a beszédeket, ezeket a devarim-okat, megpróbáltam elmondani nektek a legfontosabb dolgokat a múltatokról és a jövőtökről. Kérlek benneteket, hogy ne felejtsétek el ezeket.

A szüleid rabszolgák voltak. I-ten szabaddá tette őket és téged is. De ez negatív szabadság volt, (חפש) – chofes[1]. Azt jelentette, hogy nem volt senki, aki parancsolhatott volna nektek. Ez a fajta szabadság nem következmények nélküli, mert a hiánya olyan ízű, mint a kovásztalan kenyér és a keserű füvek. Évente egyszer egyél belőlük, hogy soha ne felejtsd el, honnan jöttél, és ki hozott ki.

De ne hidd, hogy a chofes önmagában képes fenntartani egy szabad társadalmat. Ha mindenki azt csinál, amit akar, az anarchia lesz az eredmény, nem pedig szabadság. A szabad társadalomhoz (חרות) – cherut[2]-ra van szükség, arra a pozitív szabadságra, amely csak akkor jön létre, ha az emberek elsajátítják az önkorlátozás szokásait, hogy az én szabadságom ne a te szabadságod árán, vagy a tiéd az enyém árán legyen megvalósítható.

Ezért tanítottam nektek mindezeket a törvényeket, határozatokat és rendeleteket. Ezek nem önkényes szabályok. Egyik sem azért létezik, mert I-ten szeret törvényeket adni. I-ten törvényeket adott az anyag struktúráinak – törvényeket, amelyek létrehozták a hatalmas, csodálatos, szinte felfoghatatlan világegyetemet. Ha I-tent csak az érdekelné, hogy törvényeket adjon, akkor azokra a dolgokra korlátozódott volna, amelyek engedelmeskednek ezeknek a törvényeknek, nevezetesen az elme nélküli anyagra és a szabadságot nem ismerő életformákra.

A törvények, amelyeket I-ten adott nekem és én adtam nektek, nem I-ten kedvéért léteznek, hanem a mi kedvünkért. I-ten szabadságot adott nekünk – a legritkább, legdrágább, legmegfoghatatlanabb dolgot az életen kívül. De a szabadsággal felelősség is jár. Ez azt jelenti, hogy vállalnunk kell a cselekvés kockázatát. I-ten nekünk adta a földet, de nekünk kell meghódítanunk. I-ten adta nekünk a mezőket, de nekünk kell felszántanunk, elvetnünk és learatnunk őket. I-ten testet adott nekünk, de nekünk kell ápolnunk és gyógyítanunk. I-ten a mi Atyánk; Ő teremtett és alkotott minket. De a szülők nem élhetik gyermekeik életét. Csak tanítással és szeretettel tudják megmutatni nekik, hogyan kell élni.

Tehát amikor a dolgok rosszul mennek, ne hibáztasd I-tent. Nem Ő a hibás, hanem mi vagyunk azok. Ő egyenes; mi vagyunk azok, akik néha ferdék és torzak vagyunk. Ez a Tóra felelősségi etikája. Ennél magasabbra még soha nem becsülték az emberi állapotot. Soha nem bíztak magasabb hivatást hús-vér halandó teremtményekre.

A judaizmus nem úgy tekint az emberre, mint egyes vallások, mint helyrehozhatatlanul romlott, az eredendő bűn által megfertőzött, I-ten kegyelme nélkül jóra képtelen lényre. Ez a hit egy formája, de nem a miénk. Mi sem úgy tekintjük a vallást, mint az I-ten akaratának való vak engedelmeskedést. Ez is a hit egyik formája, de nem a miénk.

Mi nem úgy tekintünk az emberekre, mint a pogányok, mint a szeszélyes istenek játékszereire. És nem tekintjük őket, mint egyes tudósok, puszta anyagnak sem, egy gén módjának egy másik gén előállítására, az agy elektromos impulzusai által vezérelt vegyi anyagok gyűjteményének, amelyeknek nincs különösebb méltóságuk vagy szentségük, ideiglenes lakói egy értelmetlen világegyetemnek, amely ok nélkül jött létre, és egy napon, ugyancsak ok nélkül, meg fog szűnni.

Hisszük, hogy I-ten képmása vagyunk, szabadok, ahogyan Ő szabad, kreatívak, ahogyan Ő kreatív, Végtelenül kisebb és korlátozottabb léptékben létezünk, hogy biztosak legyünk benne, de mégis mi vagyunk az egyetlen pont a tér visszhangzó kiterjedésében, ahol a világegyetem tudatára ébred önmagának, az egyetlen életforma, amely képes saját sorsát alakítani: választani, ezért szabad, ezért felelős. A judaizmus I-ten felhívása a felelősségre.

Ami azt jelenti: ne tekintsd magad áldozatnak. Ne hidd, mint a görögök, hogy a sors vak és kérlelhetetlen, hogy a delphoi jós által felfedett sorsunk már megpecsételődött, mielőtt megszülettünk volna, hogy Laioszhoz és Oidipuszhoz hasonlóan mi is sorsunkra vagyunk ítélve, bármennyire is igyekszünk szabadulni a sors kötelékei alól. Ez az emberi állapot tragikus szemlélete. Bizonyos mértékig különböző módon osztotta ezt Spinoza, Marx és Freud, a zsidó származásúak nagy triumvirátusa, akik elutasították a judaizmust és annak minden művét.

Ehelyett, mint Viktor Frankl, Auschwitz túlélője és Aaron T. Beck, a kognitív viselkedésterápia társalapítója, úgy gondoljuk, hogy nem az határoz meg minket, ami velünk történik, hanem az, hogy hogyan reagálunk arra, ami velünk történik. Ezt pedig az határozza meg, hogy hogyan értelmezzük a velünk történteket. Ha megváltoztatjuk a gondolkodásmódunkat – amire az agy plaszticitása miatt képesek vagyunk -, akkor megváltoztathatjuk az érzéseinket és a viselkedésünket is. A sors soha nem végleges. Létezhet olyan, hogy gonosz végzés, de a bűnbánat, az ima és a szeretet elháríthatja azt. És amit egyedül nem tudunk megtenni, azt együtt megtehetjük, mert hisszük, hogy “nem jó az embernek egyedül lenni”. (1M2/18)

A zsidók tehát a görögök szégyenmorálja helyett a bűntudat erkölcsét fejlesztették ki. A bűnösség erkölcse éles különbséget tesz a személy és a tett, a bűnös és a bűn között. Mivel nem teljes mértékben az határozza meg, hogy mit teszünk, van bennünk egy mag, amely érintetlen marad – “I-tenem, tiszta a lélek, amit adtál nekem” -, így bármi rosszat is tettünk, megbánhatjuk és megbocsátást nyerhetünk. Ez megteremti a remény nyelvét, az egyetlen olyan erőt, amely elég erős ahhoz, hogy legyőzze a kétségbeesés kultúráját.

A reménynek ez az ereje, amely mindig akkor születik, amikor I-ten szeretete és megbocsátása emberi szabadságot és felelősséget szül, tette a judaizmust azzá az erkölcsi erővé, amely mindig is volt azok számára, akiknek az elméje és a szíve nyitott. De ez a remény – mondja Mózes olyan szenvedéllyel, amely még mindig megperzsel bennünket, valahányszor újból megtapasztaljuk – nem csak úgy megtörténik. Meg kell érte dolgozni és meg kell nyerni. Ezt csak úgy lehet elérni, ha nem hibáztatjuk I-tent. Ő nem hibás. A hiba bennünk, az Ő gyermekeiben van. Ha egy jobb világra törekszünk, nekünk kell megteremtenünk. I-ten tanít minket, inspirál minket, megbocsát nekünk, amikor elbukunk, és felemel minket, amikor elesünk, de nekünk kell megteremtenünk. Nem az változtat meg minket, amit I-ten tesz értünk, hanem amit mi teszünk I-tenért.

Az első ember-pár elvesztette a paradicsomi állapotot, amikor megpróbált elrejtőzni a felelősség elől. Csak akkor nyerhetjük vissza, ha vállaljuk a felelősséget, és a vezetők nemzetévé válunk, akik tisztelik és teret engednek azoknak, akik nem olyanok, mint mi. Az emberek nem szeretik azokat, akik emlékeztetik őket a felelősségükre. Ez az egyik oka (nem az egyetlen) a judeofóbiának az idők során. De nem azok határoznak meg minket, akik nem szeretnek minket. Zsidónak lenni azt jelenti, hogy az határozza meg, aki szeret minket.

A legmélyebb misztérium nem a mi I-tenbe vetett hitünk, hanem I-ten belénk vetett hite. Ez a hit tartson meg minket, amikor meghallgatjuk a felelősségre való felhívást, és vállaljuk a kockázatot, hogy begyógyítsuk egy sérült, de még mindig csodálatos világ néhány felesleges sebét.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

 

Lábjegyzetek:

[1] (חפשי) chofsi az, amivé egy rabszolga válik, amikor felszabadul. Ez azt jelenti, hogy azt csinálhat, amit akar. Senki sem parancsol neki. A szó a (חפץ) chafec, “vágy” és a (חפש) chapesz, “keresni” szavakkal rokon. A (חפש) chofes azt a szabadságot jelenti, hogy követheted a vágyaidat. Ezt nevezik a filozófusok negatív szabadságnak. A kényszer hiányát jelenti.

[2] A (חרות) cherut, az a szabadság, amely egy olyan társadalomban jön létre, ahol az emberek nemcsak ismerik a törvényt, hanem – szabad akaratból – folyamatosan tanulmányozzák is azt, amíg a szívükbe nem vésődik, ahogy egykor a parancsolatokat kőbe vésték. Erre gondoltak a bölcsek, amikor azt mondták: “Ne úgy olvasd: charut – vésve -, hanem cherut – szabadság, mert csak az az ember igazán szabad, aki a Tóra tanulmányozásával foglalkozik”. Egy ilyen társadalomban azért tartod be a törvényt, mert akarod, mert miután tanulmányoztad a törvényt, megérted, hogy miért van. Egy ilyen társadalomban nincs konfliktus a törvény és a szabadság között.