Szukkot, azaz a Sátorok Ünnepe, az Öröm ünnepe, és vele az öröm, mint vallási parancs teljesítése! A talmudi korban szertartási előírás keretei között játszódott le a vízmerítés szertartása, amit a kohanita papok és léviták nyitottak meg azzal, hogy az ünnep első napján  lementek a nők udvarába, és ott „javítási” (tikun) szertartást folytattak.

A Talmud pontos leírást ad a helyszínről, melyet négy, arany gyertyatartó oszlop (kandeláber) díszített. Az oszlopfők arany olajtartó medencék voltak. A ceremónia kezdetén az oszlopokhoz létrákat támasztottak, fiatal kohaníták, kezükben olaj korsókkal sorban felmásztak a létrákon, és megtöltötték az egyenként 120 log (60 liter) medencéket. Ezután az idős kohénok az ünnepi viselethez tartozó (már használt) nadrágokat hoztak. Ezekből készítették a kanócokat és gyújtották meg a kandelábert. Fénye olyan erős volt, hogy a vízmerítés ünnepén Jeruzsálem minden házának udvarát bevilágította. Rabbi Jehosua ben Hananja mondta: „Olyan örömmel ünnepeltük a vízmerítés ünnepét, hogy senki se aludt. A nap első órájában bemutatták az állandó (támid) áldozatot.

 

Ezt követte a” muszáf”-áldozat végül a „muszáf”-ima. Tanházban Tórát tanultunk, majd a sátorban ettünk és ittunk. Minha-ima következett, majd a délutáni áldozat bemutatása, és ezután volt a vízmerítés ünnepe.” Ez tényleg így volt? – kérdezte Rabbi Johanán- ugyanis aki fogadalmat tesz, hogy nem alszik három napig, azt serkenteni kell, nehogy
elaludjon, mert lehetetlen három napig nem aludni. Rabbi Jehosua magyarázata:

„Nem aludtunk úgy igazából, csak egymás vállán szenderegtünk.” (Misna, Szukka 51a)

„A vízmerítés ünnepén Jeruzsálem jámbor férfiai a többi résztvevő előtt táncoltak és az Örökkévalót dicsőítették, és énekelték: “Boldog az ifjúságunk, mert nem hoztunk szégyent öreg korunkra. Ezek a jámborok, akik egész életüket Tórával és jótékonysággal töltötték. Mások azt mondták:

“Boldog az öregségünk, mert engesztelést hoz ifjúságunkra.” Ezek a megtérők. Ezek és azok is közösen énekelték: “Boldog az, aki nem vétkezik, aki vétkezett, térjen meg, és Isten megbocsát neki.” (Szukka 53a).

A Sátorok Ünnepén az öröm parancsának teljesítése nem volt mindig egyszerű! Az ember akkor tud igazán örülni, ha örömét megosztja másokkal!   A Sátoros ünnep örömének természete a közösségi élmény. A szentéletű reb Pinchászt, a kositzi rebbét rendkívül zavarta, hogy folyton jönnek hozzá a haszidok, kérdésekkel, ügyes-bajos dolgaikkal zaklatják, s így nem marad elég ideje sem a tanulásra, sem I-ten szolgálatára. Elhatározta, hogy kérni fogja I-tent, hogy az emberek ne szeressék őt annyira, inkább kissé viszolyogjanak tőle, és akkor békén fogják hagyni. Így is lett, az imája meghallgatásra talált. Ettől kezdve bezárkózott a négy fal közé, nem csinált egyebet, mint tanult és imádkozott, nem váltott egyetlen szót sem senkivel. Kizárólag ima alatt volt emberek között, amikor együtt imádkozott a közösséggel. Szukkot előtt aztán nagy gondban volt, mert senki nem akart a rabbinak segíteni a sátor elkészítésében, hiszen a zsidók is elzárkóztak tőle. Végül kénytelen volt egy nem-zsidót felfogadni, de így is csak nagy nehézségek árán tudta felépíteni ünnepi sátrát. Az ünnep bejövetele estélyén, az ima
után, szokás szerint meghívott néhány zsidót, legyenek vendégei az ünnepi vacsoránál. A meghívást azonban nem fogadta el senki. Mikor eljött a vendéglátás ideje, látta, hogy Ábrahám ősapa, az első Uspiz is kinn áll, és ő se akart bemenni a sátrába. Pinchász rabbi kérdésére, hogy miért nem megy be, az ősapa azt felelte:

– Nem szokásom olyan helyeken megjelenni, ahol nincsenek vendégek! Reb Pinchász ekkor belátta, hogy nagy hibát vétett,
hogy elűzte maga mellől az embereket. Ettől kezdve azon imádkozott, hogy térjenek vissza hozzá a hívek, és keressék a társaságát.