Szimchat Tora ünnepén Mózes ötödik könyvének a befejezését és első könyvének a kezdetét olvassuk fel, jelképezve ezzel a folytatást, az állandó körforgást, a lezárás utáni újrakezdést. Jó ok ez az ünneplésre, de felvetődik a kérdés, miért nem a Tóraadás napján, savuotkor tartjuk a Tóra örömünnepét, hiszen ez lenne észszerűbb?!

A dubnói maggid, Jacob ben Wolf Kranz (1741-1804) frappáns magyarázatot ad a kérdésre. Példabeszéde így szól:

Volt egyszer egy király, aki férjhez akarta adni a lányát. Teltek-múltak az évek, küldöncei keresték a megfelelő vőlegényt az egész birodalomban, de hiába, nem találtak. Addig-addig, míg elkeseredésében a király így szólt a lányához: nekem nem sikerült, menjél hát te és találj magadnak férjnek valót, olyat, amilyet szeretnél, onnan, ahonnan akarsz, csak lássam már végre, hogy boldog vagy.

A királylány nagyon megörült, hiszen így nem kell másra hagyatkoznia és olyan jelöltet találhat magának, amilyenre vágyik. Találkozott néhány fiatalemberrel, de egyik sem nyerte el tetszését. Egy este aztán a tóparton sétálgatva meglátott egy ifjút, akivel beszédbe elegyedett. Hamar megtetszettek egymásnak, néhány találkozás után úgy döntöttek, összeházasodnak. A lány aggódott, mit szól majd az apja, hiszen választottja egyszerű falusi fiú volt, nemesi háttér és vagyon nélkül. A király azonban örült, hogy a lánya végre boldog lesz. Hamar megvolt az eljegyzés, és három hónapra rá kitűzték az esküvőt. Az esemény hatalmas felhajtással járt, a legelőkelőbb meghívottak mellett ünnepelt a birodalom teljes népe. Csak a vőlegény nem látszott boldognak, amit senki nem értett. Arra gondoltak, hogy a nagy fényűzés miatt szorong, hiszen egyszerű ember létére korábban nem lehetett része ilyesmiben.

A lakodalom után a pár elvonult otthonába, hogy megkezdje közös életét. Néhány hónap múlva az ifjú férj megjelent a király előtt, aki aggódva tudakolta jövetele okát. Minden a legnagyobb rendben van – mondta a férj –, csak ha lehet, még a héten szeretnék egy új esküvőt. De hát miért? – lepődött meg a király. Nem volt elég előkelő az, ami volt? Dehogynem – felelte a veje –, csak nem tudtam igazán örülni. Arra gyanakodtam ugyanis, hogy valami van a háttérben, a lányod esetleg beteg vagy más gond van vele. Most néhány hónap közös élet után látom, hogy tökéletes feleség, okos, odaadó és szerető teremtmény. Most már boldogan táncolnék egy újabb lakodalmon.

Amikor Izrael népe megkapta a Tórát, nem voltak különösebben boldogok. Azt mondták ugyan: „Mindent, amit szólt az Örökkévaló, megteszünk és meghallgatunk” (Mózes II. 24. 7), de örömük nem volt teljes. Nem lehetett előre tudni, milyen tiltásokkal és nehézségekkel van tele a Tóra. Több mint négy hónappal savuot után viszont már látható, hogy „útjai kellemesség útjai és mind az ösvényei béke” (Példabeszédek 3. 17), így aggályok nélkül lehet örülni.

És hogy kinek szól ez az ünnep? Izrael egész népének, és erre is van egy példabeszéd. Egy közösségben, ahol dallal-tánccal, vidáman ünnepeltek, feltűnt valaki, akit bizony az év folyamán nem látott senki a zsinagógában. Az egyik hittestvér nem állta meg, hogy megszólítsa. Mi történt? – kérdezte tőle –, egész évben távol tartod magad tőlünk, a Tóra közelébe sem jössz, most pedig úgy teszel, mintha örülnél? Igazad van – felelt a megszólított –, én nem tartom úgy a vallást, mint ti. De mondd csak, miért ne osztozhatnék legalább ilyenkor a testvéreim örömében?