Sziasztok, Éva vagyok! A nevem héberül Chává, ami élőt, életet adót jelent.
A férjem neve Ádám, az ő neve annyit tesz: ember. Ha a nevéhez hozzáteszünk egy a betűt, ádámát kapunk, ami földet jelent. Szóval Ádámot az Ö-rökkévaló a föld porából teremtette. Engem pedig neki, hogy ne legyen egyedül. Csodálatos helyen laktunk, az Ö-rökkévaló megalkotta az Édenkertet, és minket beköltöztetett oda. Meleg volt, de nem hőség, se éjjel, se nappal nem fáztunk. Virágok nőttek mindenfelé, a fák folyton csak termették a jobbnál jobb gyümölcsöket, még másznunk sem kellett értük, elértük őket lábujjhegyen. Édesek voltak, vagy kicsit savanyúak, pont, ahogy szeretem. Gyümölcssalátát reggeliztem, aztán ebédre avokádót ettem olajbogyóval, estére szedtem ananászt, az volt a kedvencem, meg a datolya. Az életünk könnyű volt, egyszerű és boldog. Sok szabályt nem kellett betartanunk, igazából csak egyet. Egyetlen egyet! Azt, hogy arról az egy fáról, ami a kert közepén áll, ne együnk. Ha eszünk róla, meghalunk. Nem azért, mert mérgező, hanem Ádámtól tudtam, hogy az a fa a jó és a rossz tudásának a fája és, ha eszünk a gyümölcséből olyan dolgokat fogunk tudni, amiket nekünk nem kellene. Egy darabig nem is foglalkoztam a fával. Ott volt, a közelébe sem mentem. Akkoriban még értettük az állatok beszédét, de nem igazán zavartuk egymást. Ők is tettek-vettek, ették, amit mi, itták, amit mi, játszottak, jöttek-mentek, boldogok voltak, pont, mint mi ketten. Kivéve a kígyó. Ő folyton odajött hozzám, hogy mi újság, hogy vagyok, merre megyek, mit csinálok, csak mondta és mondta. Én nem akartam megbántani, szépen válaszolgattam neki, hogy nincs semmi újság, velem minden rendben, megyek a forráshoz inni, mert kicsit megszomjaztam. Ő meg helyeselt, hogy milyen érdekes, jaj, de jó, hogy örül, hogy minden rendben, a forrás vize tökéletes, ő is pont oda tart. És akkor szóba hozta a fát a kert közepén. Mondtam neki, hogy nem szeretnék róla beszélni, mert ha arról ennénk, meghalnánk, ezért nem is eszünk. A kígyó meg nagy csodálkozva rám néz, hogy nem haltok meg, ehetsz róla bátran, csak az Ö-rökkévaló nem akarja, hogy tudjátok, amit ő tud!
Szépek voltak a fa gyümölcsei és, ha ez a kígyó ilyen sokat tud az Ö-rökkévalóról, meg, arról, hogy mit mondott Ádámnak, csak igaza lehet!
Így ettem a gyümölcsből és megkínáltam Ádámot is. Ő is evett. A többit már tudjátok.
Ugyan nem haltunk meg, csak egy csomó mindent elvesztettünk.
Az Édenkertet, az örök életet, a meleget, a termő fákat, a boldogságot, az egyszerű életet és az állatokat sem értettük többé.
A kígyó is kapott büntetést. Eltűntek a lábai, csúnya lett és utálatos, az emberek félnek tőle és néha agyon akarják csapni.
Ahol most lakunk, közelében sincs az Édenhez.
Tiszta homok minden, alig terem meg bármi, Ádám is én is folyton csak dolgozunk, éjjelente fázunk, nappal forr a fejünk a hőségtől.
Az állatok már nem annyira a barátaink, inkább némelyiket mi esszük meg, némelyik pedig minket szeretne megenni.
Persze, hogy bánom már a fás dolgot, miért hallgattam a kígyóra? Néha látok egyet a hasán kúszni a forró homokban, nem tűnik boldognak, szerintem ő is sajnálja már, hogy rossz tanácsot adott nekem!