1957-ben[1] könyvei és képei mellett egy mázsa első osztályú körtefával vándorolt ki Magyarországról Izraelbe Adler Miklós festő, grafikus, művésztanár (1909. október 25. – 1965. október 20). Attól tartott ugyanis, hogy fametszeteihez nem tudja beszerezni a szükséges nyersanyagot, és miután gyanúja beigazolódott, máris aggódni kezdett, mi lesz, ha elfogy a magával vitt készlet. Munkásságának azonban csak egy – igaz, jelentős – részét tették ki a fametszetek.
Hajdúsámsonban született, festészetet előbb Debrecenben, aztán Budapesten tanult. 1934-től ’48-ig Debrecenben tanított, ugyanott szabadiskolát szervezett. Ezután Egerbe költözött tanszékvezető tanárként.
Fametszet Bialik A talmudista című elbeszélő költeményéhez, 1942.
A háborúban átéltekről nővérétől tudunk, többek között azt is, hogy a lágerből hazatérőben a csehországi Terezínben élt egy ideig[2]. A holokauszt kitörölhetetlen emlékeit a maga eszközeivel, egy fametszet-sorozattal örökítette meg. Ezek egy részét egy túlélők számára készített haggada illusztrációiként 1946-ban Münchenben kiadta az amerikai hadsereg parancsnoksága. Az eredeti szöveget helyenként módosították, így pl. „Fáraó rabszolgái voltunk Egyiptomban” helyett ez szerepelt: „Hitler rabszolgái voltunk Németországban”. A 16 darabból álló teljes sorozat albumban jelent meg, amelyhez a művész a következő sorokat írta:
„Tudom, hogy eszközeim szerények és a stílusom régimódi. De mégis úgy érzem, nekem is el kell beszélnem azt, ami ezeken az oldalakon áll. Ó, meggyilkolt fivéreim és nővéreim, akik megszenteltétek az Örökkévaló nevét! Amíg élek, gyászollak titeket.”
Illusztráció az 1946-ban kiadott Haggadához
Ezt az általa régimódinak nevezett stílust a kritikusok és a közönség egyaránt kedvelték. Erről tanúskodik a Tiszántúli Néplapban 1948 szeptemberében megjelent cikk, amelynek szerzője[3] így lelkesedik:
„…ez az igazi festészet, nem is a mai moderneké, lám ő nem fest kör helyett négyzetet, fej helyet felismerhetetlen geometrikus ábrákat, arányos nála minden s a test hússzínű és nem zöld, a haj pedig olyan, mint amilyennek fiatal korunkban festették, akár a nagybányaiak.”
A cikk a debreceni Déri Múzeumban megrendezett kiállítása alkalmából jelent meg.
Nem csak alkotóként, de tanárként is megbecsülés és szeretet övezte. Giczy János festőművész (1933-2016), aki Egerben volt a tanítványa, egy interjúban elmondta, hogy gyakran eszébe jutnak mestere szavai, aki a festeni tanulás lényegét fogalmazta meg számára. Ugyancsak hálával és elismeréssel nyilatkozott róla Fülöp Sándor debreceni születésű festőművész (1928-2012).
Alakok a jeruzsálemi piacon (1960)
Barátai szerint nehéz szívvel búcsúzott, mikor 1957-ben nyár elején a kivándorlás mellett döntött. Cholonban, egy pasztorális, de nehezen lakható városrészen telepedett le. Bár ismeretlen művészként érkezett, rövid időn belül sikerült kiadót találnia fametszeteihez. Mivel héberül már Magyarországon megtanult, tanította is egy darabig a művészpalántákat, de rá kellett eszmélnie, hogy az izraeli irányzat akkoriban már hanyagolta a realizmust, egyre inkább absztraktba hajlott. A kiállításokon mégis sikere volt, sorra keresték fel lakásán az érdeklődők, hogy vásároljanak alkotásaiból.
Izraelben mindössze nyolc év alkotói élet adatott meg neki, de ez is elégnek bizonyult hozzá, hogy héber nyelvű internetes oldalakon még manapság is megemlékezzenek róla.
Jegyzetek:
[1] Több forrás a hatvanas évek közepét jelöli meg, de ez az írás egyebek között Zoltán Dezső az Új Kelet 1960. február 12-ei számában közölt interjúját tekinti hitelesnek.
[2] Miklós Gábor: A túlélők haggadája, Magyar Szó, 2000. május 4.
