Ábrahám volt az első nagy zsidó vezető. Vállalta a felelősséget, és nem várta meg, hogy mások cselekedjenek.

Az emberiség korai története a Tórában csalódások sorozataként jelenik meg. I-ten szabadságot adott az embereknek, amivel aztán visszaéltek. Ádám és Éva megették a tiltott gyümölcsöt. Káin megölte Ábelt. Az özönvíz előtti világot viszonylag rövid időn belül az erőszak uralta. Minden élő halandó megromlott a földön. I-ten rendet teremtett, az emberek pedig káoszt. Az özönvíz után az emberek – Bábel építői képében – önhittségbe estek, mert azt gondolták, hogy képesek olyan tornyot építeni, amely “az égig ér.” (1M11/4)

Az emberek nem válaszoltak I-tennek. És itt lép be a képbe Ábrahám. Kezdetben nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy mi az, amire Ábrahámot felszólították. Tudjuk, hogy azt a parancsot kapja, hogy hagyja el országát, szülőföldjét és atyai házát, és utazzon “arra a földre, amelyet megmutatok neked” (1M12/1), de hogy mit kell tennie, amikor odaér, azt nem tudjuk. Erről a Tóra hallgat. Mi Ábrahám küldetése? Mi teszi őt különlegessé? Mi teszi őt többé, mint egy rossz korban egy jó embert, mint Noé volt? Mi teszi őt vezetővé és egy egész nép atyjává?

A rejtély megfejtéséhez fel kell idéznünk, hogy mit jelez a Tóra ezt megelőzően. Az egyik – talán a legfontosabb – téma a felelősségvállalás kudarca. Ádámnak és Évának hiányzik a személyes felelősségtudata. Ádám azt mondja: “Nem én voltam, hanem az asszony.” Éva azt mondja: “Nem én voltam, hanem a kígyó.” Mintha tagadnák, hogy ők a saját történeteik szerzői – mintha nem értenék sem a szabadságot, sem a vele járó felelősséget.

Káin ugyan nem tagadja a személyes felelősséget. Nem azt mondja: “Nem én voltam. Ábel hibája volt, hogy provokált engem.” Inkább tagadja az erkölcsi felelősséget: “Én vagyok a testvérem őrzője?”

Noé megbukik a kollektív felelősség tesztjén. Ő az erény embere a bűn korában, de nem gyakorol hatást kortársaira. Megmenti a családját (és az állatokat), de senki mást nem. A szöveg egyszerű olvasata szerint meg sem próbálja.

Ha ezt megértjük, akkor Ábrahámot is megértjük. Ő személyes felelősséget gyakorol. A parasat Lech Lechá-ban veszekedés tör ki Ábrahám és unokaöccse, Lót pásztorai között. Látva, hogy ez nem véletlen esemény, hanem annak az eredménye, hogy túl sok marhájuk van ahhoz, hogy együtt legelhessenek, Ábrahám azonnal megoldást javasol. Így szólt Lóthoz: “Ne legyen vita közted és köztem, se a te pásztoraid és az enyéim között, mert testvérek vagyunk. Nem előtted van-e az egész föld? Váljunk el egymástól. Ha te balra mész, én megyek jobbra; ha te jobbra mész, én megyek balra.” (1M13/8-9)

Vegyük észre, hogy Ábrahám nem ítélkezik. Nem firtatja, hogy ki a hibás sem azt, hogy ki fog profitálni a vita kimeneteléből. Megadja Lótnak a választást. Látja a problémát és cselekszik.

A Berésit következő fejezetében egy helyi háborúról hallunk, amelynek következtében Lót is a fogságba esett emberek között van. Ábrahám azonnal erőt gyűjt, üldözőbe veszi a betolakodókat, megmenti Lótot és vele együtt az összes többi foglyot. Ezeket a foglyokat biztonságban hazaviszi, és nem hajlandó elvenni semmit a győzelmi zsákmányból, amelyet Szodoma hálás királya kínál neki.

 

Ez egy furcsa szakasz – Ábrahámot egészen másképp ábrázolja, mint a máshol látott nomád pásztort. A szöveget legjobban a Káin történetével összefüggésben lehet megérteni. Ábrahám megmutatja, hogy ő a testvére (vagy testvére fiának) őrzője. Azonnal megérti az erkölcsi felelősség természetét. Annak ellenére, hogy Lót úgy döntött, hogy ott él, ahol élt, az ezzel járó kockázatokkal együtt, Ábrahám nem mondja, hogy “az ő biztonsága az ő felelőssége, nem az enyém.”

Aztán az e heti Vájéra parasában eljön a nagy pillanat: egy ember először vonja kérdőre magát I-tent. I-ten ítéletet készül mondani Szodoma felett. Ábrahám, attól tartva, hogy ez a város pusztulását jelenti, azt mondja:„Vajon elpusztítod-e az igazakat is a gonoszokkal? Talán van ötven igaz ember a városban, valóban elpusztítod-e és nem bocsátasz-e meg a városnak az ötven igaz miatt, akik benne vannak? Távol legyen Tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöljed az igazat a gonosszal és egyenlő legyen az igaz és a gonosz, távol legyen Tőled! Vajon az egész világ Bírája ne cselekedjék igazságosan?” (1M18/23-25)

Ez egy figyelemre méltó beszéd. Milyen jogon kérdőjelezi meg egy egyszerű halandó magát I-tent? A rövid válasz az, hogy maga I-ten jelezte neki, hogy megteheti. Alaposan figyeljük meg a szöveget:

És az Ö-való mondta: „Eltitkoljam-e Ábrahám előtt, mitévő vagyok? Holott bizonyos, hogy Ábrahám nagy és hatalmas nemzetté lesz, és benne áldottak lesznek a föld összes nemzetei. Mert megismertem őt azért, hogy ő parancsolja meg fiainak és háza népének, ő utána, hogy kövessék az Ö-való útját, cselekedjenek igazságot és jogot; hogy az Ö-való teljesítse Ábrahámon, amit róla mondott.” És szólott az Ö-való: „Mivel sok a panasz Szodoma és Gomora ellen és bűnük igen súlyos, megyek és meglátom, vajon egészen a hozzám eljutott panaszok szerint cselekedtek-e; és ha nem, hadd tudjam meg!” (1M18/17-21)

 

Ezek a szavak: “Elrejtsem-e Ábrahám elől, amit tenni készülök?” egyértelmű utalás arra, hogy I-ten azt akarja, hogy Ábrahám válaszoljon; különben miért mondta volna ki őket?!

Ábrahám története csak Noé történetének hátterében érthető meg. Ott is I-ten előre megmondta Noénak, hogy büntetést fog hozni a világra. Így szólt I-ten Noénak:

“Véget vetek minden népnek, mert a föld tele van erőszakkal miattuk. Bizonyosan elpusztítom őket és a földet is.” (1M6/13)

Noé nem tiltakozott. Éppen ellenkezőleg, háromszor mondják, hogy Noé “úgy cselekedett, ahogy I-ten parancsolta neki.” (1M6/22; 7/5; 7/9) Noé elfogadta az ítéletet. Ábrahám megtámadta azt. Ábrahám megértette a harmadik elvet: a kollektív felelősséget.

Szodoma lakói nem voltak Ábrahám testvérei, így Ábrahám még azon is túllépett, amit Lót megmentésével tett. Imádkozott értük, mert megértette az emberi szolidaritás gondolatát, amelyet John Donne örök érvényűen megfogalmazott: „Senki sem sziget, önmagában teljességgel … Bármely ember halála engem kisebbít, Mert benne vagyok az emberiségben.[1]”

Egy kérdés azonban továbbra is felmerül. Miért akarta I-ten elérni, hogy Ábrahám kérdőre vonja őt? Volt valami, amit Ábrahám tudott, I-ten nem? Ez a gondolat abszurd. A válasz minden bizonnyal ez: Ábrahámnak egy új hit példaképévé és kezdeményezőjévé kellett válnia, amely nem az emberi status quo-t védi, hanem megkérdőjelezi azt. Ábrahámnak bátornak kellett lennie ahhoz, hogy kérdőre vonja I-tent, ha az ő leszármazottai ugyanúgy kérdőre akarják vonni az emberi uralkodókat, ahogyan Mózes és a próféták tették. A zsidók nem fogadják el a világot, ami van. Kérdőre vonják azt annak a világnak a nevében, amelynek lennie kellene. Ez egy kritikus fordulópont az emberi történelemben: a világ első tiltakozó vallásának megszületése – egy olyan hit megjelenése, amely kihívást intéz a világhoz ahelyett, hogy elfogadná azt.

 

Ábrahám nem volt hagyományos vezető. Nem uralkodott egy nemzet felett. Még nem volt olyan nemzet, amelyet vezethetett volna. De ő volt a példaképe a vezetésnek, ahogyan azt a judaizmus értelmezi. Felelősséget vállalt. Cselekedett. Nem várta meg, hogy mások cselekedjenek. Noéról a Tóra azt mondja, hogy “I-tennel járt.” (1M6/9) Ábrahámnak azonban azt mondja I-ten: “Járj előttem” (1M17/1), vagyis: légy vezető. Járj előttem. Vállalj személyes felelősséget. Vállalj erkölcsi felelősséget. Vállalj kollektív felelősséget.

A judaizmus I-ten felhívása a felelősségre.

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

[1] John Donne, Devotions Upon Emergent Occasions, Meditation XVII.