Immár magunk mögött tudhatjuk a Jom Kippurt, az ünnep üzenete és tanításai azonban még hangosabban kiáltanak befogadásért, mint ezelőtt. Sajnálatos módon a jelenlegi történések még inkább felerősítik azon morális kérdéseket, melyek a zsidóság legnagyobb ünnepe köré rendeződnek. Ez alkalommal olyan klasszikus zeneműről lesz szó, melynek története és üzenete szintén e tanításokra reflektál, és ezeket erősíti bennünk. Mikor van ideje az engesztelésnek és bűnbocsánatnak? Mi történik, ha ezt odáig halogatjuk személyes vagy kollektív történetünkben, amikor már túl késő? Ha a belátás, szolidaritás és szeretet hiányának visszavonhatatlan következményei lesznek?
Fromental Halévy A zsidőnő (La Juive) című nagyoperájával beírta magát a zenetörténelembe. A korszak, illetve a francia nagyopera, mint műfaj egyik legemblematikusabb darabjaként tartják számon ezt a művet. Halévy a XVIII. század legutolsó évében született Párizsban, zsidó családba. Apja kántor, a párizsi zsidó közösség oszlopos tagja volt. A fiatal Halévy hamar külföldre ment, hogy gyarapítsa tudását: Olaszországban és Németországban tanult zenét. Tanulmányait követően hazatért és munkásságát teljes egészében a francia nagyopera stílusának szentelte. Több próbálkozás után végül A zsidónő hozta el számára az igazán átütő sikert 1835-ben. Több híres francia operaház is műsorára tűzte, és a darab gyorsan eljutott a tengerentúlra is. A siker titka két főbb vonalra vezethető vissza. Az egyik a zenei és látványhoz kötődő dramaturgiai és egyéb sajátosságok, a másik pedig a tematika, a történet.
Jacques Fromental Halévy (1799-1862)
Előbbi maga a francia nagyopera, mint műfaj, amelyet egyetlen szóval úgy lehetne jellemezni, hogy grandiózusság. Öt felvonásnyi, óriási zenei és történeti ívet leíró alkotás, nagy apparátusú zenekarral és kórussal, s a balettrészeknek köszönhetően táncosokkal. A balett-betétek egyfajta társadalmi presztízs és elvárás volt, a legmagasabb társadalmi réteg által támasztott kívánalom a kor operakomponistái felé. Ezek az operák nélkülöznek mindennemű prózai dialógust, és az „opera seria” vagyis a „komoly opera” (= tragédia) olasz elődjének francia gyermekei. A stílus az 1800-as évek közepén teljesedett ki igazán. Nagy lélegzetvételű nyitány, együttesek és finálék jellemzik a francia romantikus operát, így A zsidónőt is. E stílus képviselője Halévy mellett még a szintén zsidó származású Meyerbeer volt (Hugenották), belőlük táplálkozott azután Berlioz és Wagner, sőt még Mahler is nyíltan nagyra becsülte e romantikus francia örökséget. Előbbi két zeneszerző ráadásul az inspirációt konkrétabb szintre emelve, a Halévy által alkotott zenei szövetből átemelt részeket saját operájuk komponálásakor.
Ismerkedjünk az operával és a francia ’grand opéra’ stílusával a ’la Juive’ nyitányán keresztül:
A komoly témát ugyan előrevetíti nekünk a zene, azonban az mégsem túl komor vagy súlyos. A francia elegancia itt sem hiányozhat, és ez némiképp könnyíti a dallamot és a zenei szövetet. A nyitány sokszínű: gyors, az események és érzelmek sodrására utaló részek, és a lassabb finom-szomorú epizódok váltják egymást. Míg a nyitány szigorúan csak hangszeres, a felvonások végén – a finálékban – már az énekeseken van a hangsúly, szólista részek, a szólisták együtteseinek kombinációja és a kórus hallható. A főszereplők (zenei és történetbéli) eseményei aktív tömegjelenettel egészülnek ki. Íme egy rövidebb részlet az első felvonás fináléjából:
Miközben hallgatjuk ezeket a zenés részleteket, kapcsoljuk hozzájuk az opera történetét, és mindenekelőtt a mű keletkezésének kontextusát is!
A libretto Eugene Scribe nevéhez fűződik, aki korának termékeny drámaírója volt. Bár a vallási ellentétek és zsidóüldözések a történelem egészét átszövik, az író egy erre különösen jellemző korba helyezte az opera történetet ( az 1400-as évek Németországa), hogy ezzel próbálja felhívni a figyelmet a vallási toleranciára és egymás elfogadásra. A zsidónőt ezután számos egyéb opera követte hasonló témával, különböző zeneszerzők tollából, melyekben a vallási ellenétek kerültek kihangsúlyozásra. Halévy korának Franciaországa ekkor egy viszonylagos liberalizmust élvezhetett, a July dinasztia a vallások szabad gyakorlását hirdette ki. A zsidónő bemutatója utáni kritikák is inkább a vallásszabadságot állították a fókuszba, mintsem hogy a zsidóüldöztetés jelenségét ragadták volna meg a mű központi üzeneteként.
Az öt felvonáson átívelő cselekménynek van egy azt megelőző kiindulási története, melynek részletei csak apránként derülnek ki az események előrehaladtával. Eléazar, a zsidó ékszerész fiatal korában Olaszországban élt, Rómához közel. Ellensége, a zsidókat üldöző Brogni gróf a szeme láttára végeztette ki fiait, őt pedig száműzte az országból. Eléazar Németországba emigrált, útja elején azonban történt egy váratlan esemény: egy porig égett ház romjai között talált egy síró csecsemőt, akit megmentett. Magához vette a kislányt, és onnantól kezdve ő nevelte, Ráhelnek nevezte el. A leégett házban valójában Brogni gróf otthonmaradt családja veszett oda, amíg a méltóság Rómában tartózkodott. A tüzet túlélt Ráchel tehát Eléazar ellenségének lánya volt. A mester a németországi Kostanzban telepedett le, 1414-et írunk, amikor a római „Szent sereg” vagyis keresztes hadsereg győzelmet arat a cseh hussziták felett, akik a reformáció elkötelezett hívei. Ráhel ekkor már fiatal hölgy. Itt indul az opera színpadi cselekménye.
Ráhel
A kostanzi zsinat és az ehhez kapcsolódó katolikus ünnepek apropóján Brogni a pápa képviseleteként szintén a városba érkezik. Találkozik a tömeg által épp meghurcolt Eléazarral, és felismerik egymást. Az utcai atrocitásnak Brogni és Leopold herceg vet véget. A herceg álruhában elcsábította Ráhelt, a lány pedig beleszeretett a magát Samuelnek nevező, egyszerű zsidó fiúnak kiadó főméltóságba, aki mindemellett az esküvőjére készül Eudoxia hercegnővel. Ekkoriban egy zsidó és egy keresztény között létrejött szerelmi kapcsolatot komolyan büntettek: a zsidót kivégezték, a keresztényt kiközösítették. A zsidók összegyűlnek az ékszerész házában, hogy titokban Pészachot ünnepeljenek. Az előkészületkor hangzik el Ráhel híres áriája „Il va venír’”
Leopold is megjelenik, aki már annyit bevall Ráhelnek, hogy keresztény, viszont igazi kilétét egyelőre még mindig homály fedi. Ráhelben erősebb a férfi iránti szerelem, mint a félelem, és a hercegnek sikerül meggyőznie a lányt, hogy az apját elhagyva kövesse őt a palotába, mint udvarhölgy. Ebből komoly konfliktus kerekedik. Végül Eléazár Ráhel után megy az udvarba. Az apa és lánya az esküvő napján jönnek rá, hogy Samuel valójában Leopold herceg. A menyasszony előző nap rendelt Eléazartól egy ékszert a vőlegény számára, ami most Samuel-Leopoldon díszeleg. Ráhel magán kívül van, és haragjában-szomorúságában nyilvánosan vall be mindent a „bűnös” kapcsolatról. Az ügy azonnal bíróság elé kerül, a bűnösöket tömlöcbe vetik. Leopold jegyese, Eudoxia hercegnő felkeresi a fogságban sínylődő Ráchelt. Ráveszi a lányt, hogy az egyedül vállalja magára a teljes felelősséget és ő szerelmében még erre is hajlandó. Brogni bíboros kegyelmet ígér Eléazárnak, ha kikeresztelkedik. A zsidó férfi azonban ekkor nem gondol Ráchel és a maga megmentésére, csak a bosszúvágy hajtja. Így hát mindössze annyit árul el Brogninak, hogy a bíboros lánya él, de azt ígéri, a sírba viszi magával a titok többi részletét.
Ezután tudatosul Eléazarban, hogy nem áldozhatja fel nevelt lányát a revans és a keresztények iránt érzett gyűlölete miatt. Ekkor hangzik el az opera talán leghíresebb jelenete, a „Rachel, quand du Seigneur” kezdetű ária. A pillanatnyi elbizonytalanodás után végül mégis arra jut, I-ten akarja így, hogy feláldozza magát és a lányát e szent ügy érdekében. A kivégzéskor Eléazar maga kérdezi meg lányától, hogy a kereszténység felvétele által meg akar-e menekülni a kínhaláltól, Ráchel viszont kitart hite mellett. Mielőtt a hóhér kivégezné Eleázárt, a bosszúszomjas ékszerész Brogni bíboros arcába vágja az igazságot: a kardinális a saját lányát ölette meg.
Láthatjuk tehát, hova vezet ha értékítéletet, családi kötelékeket, vagy akár egy egész emberi sorsot és életet átsző a bosszúvágy és a megbocsátásra való képtelenség. Az opera történetében is számos dolog megkérdőjeleződik: szerette-e valójában Eléazar fogadott gyermekét, ha képes volt ilyen módon felhasználni őt a bosszújához? Lehet-e annyira fontos a vallás mind egyéni, mind társadalmi szinten, hogy ilyen bűnök szülessenek, és tragikus események következzenek be? Miért használják fel a vallást egyének és a kollektív társadalom arra, hogy az emberek egymást büntethessék, illetve politikai és gazdasági érdeküket szolgáló konfliktusokat generáljanak?
Az emberiség történelme során vétkezik, bűnhődik, konfliktusokba, harcokba bocsátkozik. Ámbár ha ez meg is történik, lenne esély az események pozitív irányba való fordítására: a jóvátételre, a békekötése és kiengesztelése a bűnbánat által. Sajnos Eléazar, Rachel és Brogni bíboros esetében mindez nem következett be, és az opera végén a néző azon kapja magát, hogy bárminemű feloldozáshoz egyszer csak már túl késő lett.