1967. december 3-án hajtotta végre Fokvárosban Christiaan Barnard sebészfőorvos az első sikeres emberi szívátültetést. A siker ellenére az 55 éves páciens, Louis Washkansky 18 nap múlva elhunyt, igaz, nem a transzplantáció, hanem tüdőgyulladás következtében, amellyel a szív kivetésének meggátolására adott gyógyszerek gyengítő hatása következtében nem tudott megküzdeni.
A következő év elején Barnard újabb műtétet hajtott végre, amelynek alanya több mint másfél évet élt az új szívvel a testében. Ezúttal az életmentő műtét felháborodást váltott ki az apartheid rezsim lakossága körében, mert Barnard egy fekete bőrű donor szívét ültette át egy fehér ember testébe.
Louis Washkansky litván származású zsidó volt, de mivel nem élt vallásos életet és a transzplantáció Dél-Afrikában történt, fel sem merültek halachikus kérdések. Azért léteztek rabbinikus állásfoglalások abban az időben, ha nem is voltak egységesek. A legnagyobb gondot a donor halálának megállapítása körüli különbségek jelentették az orvosi és a rabbinikus vélemények között. A viták évtizedekig folytak, mígnem 2017-ben az Izraeli Főrabbinátus az Egészségügyi Minisztériummal közös álláspontot alakított ki. Ennek értelmében Izraelben orvosokból és rabbikból álló vegyesbizottság hagyja jóvá a szívátültetéseket.
Az elhúzódó vita oka az volt, hogy a transzplantáció egyik legvitatottabb vallásjogi kérdése a szív- és májátültetés. Tudvalevő, hogy ezek a szervek csak akkor alkalmasak átültetésre, ha olyan ember testéből operálják ki, akinek a szíve még működik. Nem csupán etikai kérdés merül fel ilyenkor, hanem egy annál jóval súlyosabb: a halál megállapításának kérdése. Az életmentés szent kötelesség, de csak akkor válik lehetővé egy másik ember szervének a felhasználásával, ha az a donor életét nem veszélyezteti. Ezért döntő fontosságú, hogy az agyhalált vagy a szívműködés megszűnését tekintjük-e halálnak. Azóta vált ez eldöntendő kérdéssé, hogy a gép általi lélegeztetés lehetővé tette a szív működését a klinikai halál beállta után is.
Halálos kimenetelű közlekedési baleseteknél, tömegmerényletek alkalmával Izraelben egy önkéntesekből álló különleges civil szervezet, a Zaka (Zihuj Korbanot Aszon, azaz Katasztrófák Áldozatainak Azonosítása) gondoskodik az emberi maradványok gondos összegyűjtéséről, hogy a holttesteket lehetőség szerint hiánytalanul temethessék el, mivel így írja elő a vallás. Másokat is izgat a kérdés, hiszen a vallást nem feltétlen gyakorló, viszont a feltámadásban hívő emberek sokszor azért vonakodnak a szervadományozástól, mert attól tartanak, hogy a létfontosságú szervek hiánya miatt nem képesek majd új életre kelni.
A probléma nem újkeletű. Szaadja Gaon rabbinak (882-942) a következő kérdést tették fel: egy embert széttép egy oroszlán, ezután az állat vízbe fullad és megeszik a halak. A halakat kifogja egy másik ember, megsüti és megeszi őket. Aztán ez a második ember tragikus módon tűzben leli a halálát, csak hamu marad belőle. Pontosan milyen anyagból kelti életre az Örökkévaló a két embert, hiszen maradványaik felismerhetetlenül összevegyültek?
Egy mai posztban a következő lakonikus választ olvastam a kérdésre: Isten, aki képes feltámasztani a halottakat, megtalálja majd erre is a megoldást…