„Akkor befejezhetem majd zsoltárénekkel az oltár felavatását” – ez a legismertebb chanukkai dal, a Maoz cur (Szabadulásom sziklavára) első versszakának zárósora. Az ünnep nevének jelentése: felavatás, és amint a Zsima oldalán korábban megjelent írásból tudhatjuk, a megtisztított szentély felavatására utal.
A szó, bár más vonatkozásban, előfordul a Tórában is:
„…ki az a férfi, aki épített új házat és nem avatta fel? Menjen és térjen vissza házába, nehogy meghaljon a harcban és más férfi avassa azt fel” – olvashatjuk Mózes V. könyvében (20. 5.), amiből kiderül, hogy a házavatás előbbre való lehet még a háborúba vonulásnál is. Ősi szokásról van hát szó, amely a fizikai lakhelyen túl szellemi otthon létrehozására, a ház szent tartalommal megtöltésére irányul. Ma a házavatás széles körökben elterjedt hagyomány zsidó családoknál, és ami figyelemre méltó: egyre inkább szokássá válik, és nem csak a vallást különböző szinten gyakorlók körében.
Mint annyi más hagyományról, erről is megoszlanak a vélemények. Vannak, akik az említett idézetre hivatkozva kötelezőnek mondják az otthon felavatását, azzal érvelve, hogy aki elmulasztja, annak házában nem lesz áldás. Mások csak kedves, megőrzésre érdemes, de magasabb szellemi tartalom nélküli szokást látnak benne.
Többnyire akkor szokták megrendezni, amikor a ház már lakható állapotban, bebútorozva áll. Beköltözés előtt a mezuza felszerelése az első teendő, amihez nem szükséges tíz felnőtt férfi jelenléte, de ha mód van rá, egybekötik az avató ünnepséggel, amelyre általában összejön a minjen. És ha már összegyűltek, a közös imát követően az ortodoxok egyúttal közös tanulást is rendeznek, amit a rabbik kaddisával (kaddis de’rabbanan) fejeznek be.
A mezuza felszerelésének parancsolata kétszer is szerepel a Tórában (Mózes V. 6. 9. és 11. 20), mégpedig ugyanazokkal a szavakkal: „És írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra”. A két tórai idézetet, amelyet a mezuza tartalmaz, egy tóramásoló készíti el a hagyomány szerint pergamenre, bár manapság találkozni a jóval olcsóbb fénymásolt papírral is. A mezuza tokja (háza) a legkülönfélébb anyagból készülhet: fém, fa, kő, kerámia vagy műanyag, s ennek megfelelően lehet formázott, faragott, öntött vagy festett. Nem csak a ház (lakás) bejáratára, hanem a belső ajtókra is felerősítik, kivéve a mellékhelyiségeket (fürdőszoba, vécé) vagy a raktárhelyiséget. A legegyszerűbb meghatározás szerint azoknak a helyiségeknek a bejáratára kerül fel, amelyekben étkeznek vagy alszanak. Ebből következik, hogy a zsinagógák ajtaján nincs szükség mezuzára (ellentétben a tanházakkal), mégis előfordul, hogy ott is találkozunk vele.
A lakhely felavatásának fontosságáról tanúskodik többek között Bereznai Zsuzsanna Zsidó szokások és hiedelmek című tanulmánya[1]. Az általa leírtak, mint a cím is mutatja, nem vallási előírások, és a második világháború előtti Magyarország vidéki zsidó lakosainak körében voltak ismertek. Némely közülük inkább nevezhető babonának, és van olyan szokás is, amelyet a környezettől vettek át. Ilyen például, hogy az új házba a kenyér mellé sót, máshol egyéb alapélelmiszereket vagy gyertyát, ismét máshol új seprűt kell bevinni. Mindez szerencsét hoz, mint ahogy az is, ha az új házba először háttal lép be az ember. Szerencsétlenséggel jár viszont a régi seprűt vagy egy pakli kártyát átvinni magunkkal az előző otthonból. A szokások vidékenként változtak. Kecskeméten a neológ zsidók virágcsokorral járták végig az új ház helyiségeit és mindegyikben áldást mondtak. Porcsalmán, egy Szabolcs–Szatmár–Bereg vármegyei településen megfizettek egy más vallású embert, hogy töltsön egy éjszakát az új házban, mielőtt a tulajdonos és családja beköltözött, éppúgy, mint ahogy az új kemencét is idegen fűtötte be először. (Megjegyzem: Angliában a házavatóra meghívott vendégek tűzifát vittek ajándékba, amivel begyújtottak a kandallóban.) A békés egymás mellett élés szép példájaként lehet említeni, hogy ha egy zsidó ember egy más vallásúnak adta el a házát, az új lakó nem szerelte le a mezuzát, nehogy az elvigye a szerencséjét. Vidéki zsidó házban pedig nem volt ritka a lópatkó, amely a védelmet nyújtó mezuza mellett a szerencsét volt hivatott biztosítani a család számára.
Jegyzet:
[1] Megjelent A hagyomány kötelékében című könyvben (Bp. 1990.)