A Hamasz elleni háborúban a fájdalmas veszteségek mellett néhány pozitív adat is napvilágra került, többek között az, hogy a sorkatonai szolgálatot teljesítő izraeli lányok arányszáma emelkedett az utóbbi években.
Amióta léteznek szervezett zsidó fegyveres csoportok, a nőknek mindig is jutott bennük szerep. Ott voltak az 1909-ben alakult Hasomer védelmi szervezetben éppúgy, mint később a mai Cahal (Izrael Védelmi Hadserege) elődje, az 1920-ban alapított Hagana soraiban. Szolgáltak a második világháborúban a brit hadseregben is; elég, ha csak a Palesztinában kiképzett Szenes Hannára vagy méltatlanul keveset emlegetett ejtőernyős társára, Haviva Reikre gondolunk.
A függetlenségi háború első hónapjaiban a nők a férfiakkal együtt frontszolgálatot is elláttak, de rövidesen külön alakulatot hoztak létre számukra, amely 2001-ig működött. Ennek keretében adminisztratív feladatokat, települések védelmét és hasonló megbízásokat végeztek, de harci kiképzést nem kaptak. A múlt század nyolcvanas éveiben további lehetőségek nyíltak meg előttük: részt vehettek a hátországi szolgálatot ellátó katonák kiképzésében, de egyes harcoló alakulatok szakmai irányításában is szerephez jutottak. Annak ellenére, hogy ezeket a fokozatos változásokat belülről kezdeményezték, a valódi áttörést mégis külső beavatkozás eredményezte. 1995-ben az akkor 23 éves Alice Miller megnyerte az izraeli hadsereg ellen indított diszkriminációs perét, és ezzel lehetővé vált nők felvétele harci pilótaképzésre. A bírósági határozat több, magasabb katonai beosztáshoz vezető utat nyitott meg a nők előtt. Egy 2020-as adat szerint az alakulatok 85 százalékának kisebb-nagyobb arányban női tagjai is vannak.
Az alkalmassági vizsgák követelményei szigorúak. Meg van határozva a minimális magasság és testsúly, mert ezek szükséges adottságok a harci felszerelés cipeléséhez. 3000 méter távot nem több, mint 15 és fél perc alatt kell lefutni, emellett különféle erőnléti gyakorlatok szükségesek a sikeres felvételi vizsgához. A szolgálat ideje alatt rendszeresen ellenőrzik a teljesítményszintet, és az is természetes, hogy harcoló alakulatoknál eleve jóval nagyobbak a követelmények, mint hátországi szolgálatot teljesítő egységeknél. A mostani háborúban a katonalányok ott vannak Gázában, ahogy egyikük megjegyezte: „nem azért, hogy bárkinek bizonyítsunk, hanem azért, hogy megvédjük az országunkat”.
Az október 7-i terrortámadás elhárításában derekasan kivették részüket a női harckocsizók is. Egyikük, amikor egy interjúban a riporter ezt külön kiemelte, közömbösen jegyezte meg: „Mit számít ez? Gondolod, hogy a terroristák tudták, kik ülnek a tankokban? Talán kilátszott a hajunk a páncélsisak alól?” A válaszból kihallatszott a keserűség, amit a támadás előzményei váltottak ki. Nem titok, hiszen az izraeli és a külföldi sajtó egyaránt foglalkozott vele, hogy a Gáza menti határsávon megfigyelőként szolgáló katonalányok már hónapokkal, egyes források szerint egy teljes évvel a támadás előtt sorozatosan figyelmeztették feljebbvalóikat néhány gyanús jelre, többek között szokatlan mozgolódásra a túloldalon. Intézkedést sürgető többszöri jelentésükre azt a választ kapták, hogy ők a hadsereg szemei, nem pedig a fej, amelynek döntést kell hoznia. Sokan ebben a méltatlan, a nőket lekicsinylő hozzáállásban látják a tragédia okát, hangsúlyozva, hogy folyamatosan bizonyított kiváló teljesítőképességük ellenére a hadseregen belül a mai napig nem kezelik egyenrangú félként a gyengébb nemet.