A tartós eredményekhez időre van szükség. Timothy Ferris új könyve, a Tribe of Mentors (A mentorok törzse) végén Portia Nelson következő versét idézi, a címe: Önéletrajz öt rövid fejezetben.
I. fejezet:
Az utcán sétálok. A járdán egy mély gödör van. Belezuhanok. Elvesztem… Tehetetlen
vagyok. Nem az én hibám. Örökké tart, mire megtalálom a kiutat.
II. fejezet:
Végigsétálok ugyanazon az utcán. A járdán egy mély lyuk tátong. Úgy teszek, mintha nem
látnám. Újra beleesek. El sem hiszem, hogy ugyanott vagyok. De ez nem az én hibám. Még
mindig sok időbe telik, mire kijutok.
III. fejezet:
Végigsétálok ugyanazon az utcán. A járdán egy mély lyuk tátong. Látom, hogy ott van. Még
mindig beleesek… Ez a szokásom… De a szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok. Az én
hibám. Azonnal kiszállok.
IV. fejezet:
Ugyanazon az utcán sétálok. A járdán egy mély lyuk tátong. Megkerülöm.
V. fejezet:
Egy másik utcán megyek végig.
Valószínűleg sokunknak ilyen az élete. Elindulunk, bízva abban, hogy tudjuk, hová megyünk, és rájövünk, hogy ez ritkán ilyen egyszerű. Lyukakba esünk. Hibákat követünk el. Aztán újra elkövetjük őket. Végül elkerüljük őket, de addigra talán egyre erősödik bennünk a gyanú, hogy eleve rossz irányba indultunk el. Ha szerencsénk van, találunk egy másik utat.
Az e heti Besalach parasa nyitánya is hasonlóan kezdődik:
וַיְהִי בְּשַׁלַּח פַּרְעֹה אֶת הָעָם וְלֹא נָחָם אֱלֹקִים דֶּרֶךְ אֶרֶץ פְּלִשְׁתִּים כִּי קָרוֹב הוּא כִּי אָמַר אֱלֹקִים פֶּן יִנָּחֵם הָעָם בִּרְאֹתָם
מִלְחָמָה וְשָׁבוּ מִצְרָיְמָה: וַיַּסֵּב אֱלֹקִים אֶת הָעָם דֶּרֶךְ הַמִּדְבָּר יַם סוּף וַחֲמֻשִׁים עָלוּ בְנֵי יִשְׂרָאֵל מֵאֶרֶץ מִצְרָיִם:
„És történt, midőn szabadon bocsátotta Fáraó a népet, hogy az I-ten nem vezérelte őket a
Filiszteusok országa felé vezető úton, noha az közel volt, mert úgy mondta I-ten: nehogy
megbánja a nép, ha ütközetet lát és visszatérnének Egyiptomba. És kerülő úton vezette I-ten a
népet, a sivatag útján a Sástengerhez és fölfegyverkezve vonultak ki Izráel fiai Egyiptom
országából.” (2M13/17-18).
Ezt a szöveget valójában elég nehéz megérteni. Önmagában véve azonban van értelme. I-ten nem akarta, hogy a nép azonnal harcba szálljon a hét nemzet ellen Kánaán földjén, mivel frissen felszabadított rabszolgákként lelkileg nem voltak felkészülve a háborúra. Ma már tudjuk azt is, hogy volt egy további tényező is: a Kánaánba vezető tengeri útvonal különböző pontjain egyiptomi erődök álltak, így az izraeliták még azelőtt összeütköztek volna velük, hogy elérték volna a földet.
Három ténnyel azonban még mindig számolni kell.
Először is, maga a Tóra azt mondja, hogy I-ten megkeményítette a fáraó szívét (2M14/4), ami arra késztette, hogy hatszáz szekérrel üldözze az izraelitákat. Ez annyira demoralizálta az izraelitákat, hogy felkiáltottak: Nem volt elég sír Egyiptomban, hogy ide kellett kihoznod minket meghalni a sivatagba? … Jobb lett volna Egyiptomban rabszolgának lenni, mint a pusztában meghalni. (2M14/11-12) Miért késztette I-ten a fáraót az izraeliták üldözésére, ha nem akarta, hogy eszükbe jusson visszamenni? Bizonyára a lehető legkíméletesebbé kellett volna tennie az útjuk első szakaszát.
Másodszor, a népnek már jóval azelőtt háborúval kellett szembenéznie, hogy Kánaán földjének közelébe kerültek volna. Szinte rögtön a Vörös-tengeren való átkelés után, amikor az amálekiták megtámadták őket (2M17/8). Az a furcsa tény, hogy amikor egyedül kellett megvívniuk egy csatát, I-ten csodálatos beavatkozása nélkül, nem fejezték ki félelmüket, Mózes felemelt karjaitól inspirálva harcoltak és győztek. (2M17/10-13)
Harmadszor, a kerülőút nem akadályozta meg, hogy a nép reagáljon a kémek jelentésére. A bennszülött lakosság erejéről és városaik jól megerősített voltáról szóló beszámolójuktól megrémülve azt mondták: Nevezzünk ki egy (új) vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba. (4M14/4)
Úgy tűnik tehát, hogy a kerülő út, amelyen I-ten az izraelitákat vezette, nem azért volt, hogy megakadályozza, hogy vissza akarjanak térni, hanem inkább azért, hogy megakadályozza, hogy vissza tudjanak térni. Csodálatos módon átvezetni őket a Vörös-tengeren olyan volt, mint amikor Caesar átkel a Rubiconon, vagy amikor Cortes felgyújtja a hajóit az aztékok meghódítása előtt. Lehetetlenné tette a visszavonulást. Bármilyen kétségeik és félelmeik voltak is, az izraelitáknak nem volt igazi választásuk. Tovább kellett menniük, még akkor is, ha végül negyven évbe és egy új nemzedékbe került, hogy elérjék céljukat. Ez azt jelentette, hogy a zsidóknak szinte nemzetként való történelmük hajnalától kezdve meg kellett tanulniuk, hogy a tartós eredményekhez idő kell. Soha nem lehet a legrövidebb úton célba érni. Anders Ericsson munkájának köszönhetően, amelyet Malcolm Gladwell népszerűsített, tudjuk, hogy a nagysághoz sok területen 10’000 óra gyakorlásra van szükség. 1.
A második világháború és a birodalom vége után született számos nemzet története azt mutatja, hogy nem lehet demokráciát teremteni az ENSZ rendeletével, vagy szabadságot az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával. Azok az emberek, akik megpróbálnak gyorsan meggazdagodni, gyakran tapasztalják, hogy a vagyonuk olyan, mint Jóna töke: egyik napról a másikra megjelenik, másnap pedig eltűnik. Ha megpróbáljuk a rövidebb utat választani, azon kapjuk magunkat, hogy a költőhöz hasonlóan egy gödörbe zuhanunk.
A Talmud elmeséli Jehosua ben Chananjá rabbi történetét, aki megkérdezett egy fiatalembert, aki egy útkereszteződésben ült: Melyik az út a városba? A fiatalember rámutatott az egyik ösvényre, és azt mondta: Ez az út rövid, de hosszú. A másik út hosszú, de rövid. Jehosua ben Chananjá elindult az első ösvényen, hamarosan megérkezett a városba, de kertek és gyümölcsösök állták el az útját. Ekkor visszatért a fiatalemberhez, és így szólt: Nem azt mondtad, hogy ez az út rövid? De igen – felelte az ifjú -, de arra is figyelmeztettelek, hogy hosszú. 2.
Jobb a hosszú utat választani, amely végül elvisz a célodhoz, mint a rövidet, amelyik nem, még ha úgy is tűnik, hogy elvisz.
A mai világ tele van könyvekkel, videókkal és programokkal, amelyek szinte bármit ígérnek a fogyástól kezdve a gazdagságon át a sikerig és a hírnévig. Az életet megváltoztató gondolat, amelyet az az út szimbolizál, amelyen I-ten az izraelitákat vezette, amikor elhagyták Egyiptomot, az, hogy nincsenek gyors utak. A hosszú út rövid, a rövid út hosszú. Sokkal jobb, ha már az elején tudjuk, hogy az út hosszú, a munka nehéz, és sok lesz a buktató és a téves leágazás. Szükséged lesz szívósságra, rugalmasságra, állóképességre és kitartásra. Az utat mutató felhőoszlop helyett mentorok tanácsaira és barátok bátorítására lesz szükséged. De az utazás felemelő, és nincs más út. Minél nehezebb lesz, annál erősebbé válsz.
Jegyzetek:
1. Lásd Anders Ericsson, A Csúcs: Titkok a szakértelem új tudományából, Mariner, 2017; Malcolm Gladwell, Outliers, Little, Brown, 2013. Természetesen, mint arra sokan rámutattak, ez nem minden területre igaz, és nem is ez az egyetlen releváns tényező.
2. Eruvin 53b.
