Foglyok és megváltottak

Az első ismert fogolymentési történet egyik főszereplője Ábrám[1] ősatyánk, a másik unokaöccse, Lót, akivel együtt indultak el szülőföldjükről új hazát keresni. A Tóra elbeszélése szerint már túlestek az egyiptomi kalandokon és elérkeztek Kánaán földjére, ahol Lótot családjával és minden vagyonával együtt foglyul ejtették egy olyan háborúban, amelyben nekik nem is volt szerepük. A hír hallatán Ábrám habozás nélkül riadóztatja családját és szövetségeseit, összesen 318 fegyverest, és üldözőbe veszi a négy király egyesült seregét, amely éppen akkor győzte le öt király csapatát. Végül Ábrám felülkerekedett a túlerőn és „Visszavitte mind a vagyont; és Lótot is, a testvérét[2] meg annak vagyonát visszavitte, valamint a népet és a nőket” (Mózes I. 14. 16). Szodoma és Sálem királyai tisztelettel fogadják a győztesen visszatérő Ábrámot, aki átadja nekik a zsákmányt, hiszen harcának célja nem a vagyonszerzés, hanem a foglyok kiszabadítása volt.

A judaizmus szigorúan bírálja el az emberrablást. Mózes II. 21. 16-ban ez áll: „Aki embert lop, hogy eladja, s megtaláltatik kezében, ölessék meg”. A foglyok kiszabadítása erkölcsi kötelesség, talán azért is, mert a zsidóság ismerte az egyiptomi fogság éveinek keserűségét. A halacha szerint a foglyok megváltása előbbre való például a szegények megsegítésénél, sőt az esetleges váltságdíj előteremtésére akár a tóratekercset is el lehet adni.

Sámuel I. könyvében (29-30) olvasható a következő történet. Amíg Dávid, a későbbi király Saul szolgájaként Gát királyának csapatában a filiszteusok seregéhez próbált csatlakozni, addig az amalekiták, kihasználva távollétét, elfoglalták és felégették Ciklág városát, foglyul ejtették a gyerekeket és a nőket. Dávid embereivel utánuk eredt és legyőzte őket, kiszabadította a foglyokat, köztük két feleségét.

A száműzetés éveiben haderő híján a vezetőknek nem volt egyéb lehetőségük, mint pénzt gyűjteni közösségük körében vagy más, tehetősebb hitsorsosoktól a foglyok kiváltására. A kairói geniza iratai között például fellelhető a Rambam (1138-1204) levelezése, melyet több közösséggel folytatott foglyok kiszabadítása ügyében. Az adományozók általában nem álltak rokoni kapcsolatban a megváltottakkal, akiket kalózok és útonállók távolabbi országokból hurcoltak el, hogy aztán eladják őket Észak-Afrika rabszolgapiacain, „mindössze” ismeretlen hittestvéreik iránti szolidaritásuk vezette őket cselekedetükre. A fogságból megmenekültek aztán sokszor csatlakoztak a helyi közösségekhez. A kegyetlen valóság azonban kemény szabályok felállítására kényszerítette a vezetőket. A legfontosabb közülük az volt, hogy ne fizessenek többet egy fogolyért a rabszolgapiaci árnál, azaz szorítsák háttérbe az érzelmeket a realitással szemben. Mindezt persze a közösségek érdekében, nehogy a rabszolgakereskedők idővel megfizethetetlen árakat kérjenek. És persze megtörtént, hogy a józan észt olykor mégis legyőzték az érzelmek.

Ez utóbbira is van ellenpélda, talán a legismertebb a Worms városából származó Meir ben Baruch rabbi (más néven Maharam, 1215-1293) esete, aki a bajorországi Rottenburgban nyitott jesivát. 1286-ban a zsidók ellen bevezetett megszorítások után el akarta hagyni Németországot, de Olaszországban elfogták és visszaadták a német hatóságoknak, amelyek irreálisan magas összeget kértek szabadon bocsátásáért. Közössége hajlandó lett volna előteremteni a pénzt, de a rabbi megtiltotta, hogy engedjenek a zsarolásnak, nehogy ez más rabbik bebörtönzéséhez vezessen, így elítélt rabként halt meg. 14 évvel később egy gazdag zsidó, Alexander ben Salomon Wimpfen jókora összeget fizetett a földi maradványok kiadásáért, amelyeket a Worms-i temetőben helyeztek örök nyugalomra.

Izrael Állam fennállása óta nem egyszer szembesült foglyok kiszabadításának problémájával, legyenek azok háborúban foglyul ejtett katonák vagy terrorszervezetek által elrabolt civilek. A 2023. október 7-i támadás során ejtett túszok szabadon bocsátása még mindig várat magára. Kívánjuk, hogy mindnyájan térjenek haza békében!