2020-ban közel 35 ezer tagja volt Olaszországban Európa egyik legrégibb, gazdag szellemi és kulturális örökséggel rendelkező zsidó közösségének. Történelmüket a második szentély koráig, Egyiptomból útnak indult zsidó kereskedők római letelepedéséig vezetik vissza. Az első században Judeából hurcoltak oda foglyokat, akiket azonban akkor már helyi lakosnak elfogadott hitsorsosaik megváltottak, és attól kezdve közösen töltöttek be központi szerepet a birodalom egész területén. A következő évszázadokban csatlakoztak hozzájuk más, országukat elhagyni kényszerült zsidók; különösen a XV. és XVII. században kiűzött spanyol, portugál, német és francia társaik gyarapították létszámukat. Így alakult ki az önmagában is érdekes kultúrájú közösség, amelynek sokszínűségéhez az anyaország kultúrája és történelmi változásai mellett hozzájárultak a más országok zsidó lakosaival fenntartott kapcsolatok.
Életük a XX. századi világégés előtt sem volt zavartalan. A középkorban a kereszténység terjedésével helyzetük rosszabbodott, megszorításokat és megaláztatásokat kellett elviselniük. A XVI. században sok városban gettókba kényszerítették őket. Az első gettót 1516-ban jelölték ki Velencében. Itt éltek elkülönítve, mígnem 1797-ben Bonaparte Napóleon utasítására a várost elfoglaló francia csapatok lerombolták a gettó kapuit.
A nehéz helyzet ellenére a közösség a zsidó világ szellemi, vallási és kulturális központjává vált. A velencei gettóban héber nyelvű nyomda működött, könyvesboltok, színházak és zsinagógák álltak a lakosok rendelkezésére. Fordulópontot a közösség életében azonban csak az emancipáció hozott a XIX. század második felében. Ekkor kapcsolódtak be az ország életének modernizálásába, de helyhez jutottak a politikában is: 1905-től ’06-ig Alessandro Fortis miniszterelnöki posztot töltött be. Hivatalba lépése előtt egy évvel avatták fel az egykori gettó közepén neobarokk stílusban épült római nagy zsinagógát (Tempio Maggiore).
Annak ellenére, hogy 1922-ben Benito Mussolini fasiszta pártja került hatalomra, a viszonylagos nyugalom a harmincas évekig folytatódott, azonban minél szorosabbra fűződött a kapcsolat Olaszország és Németország között, a közösség sorsa annál rosszabbra fordult. Az 1938-ban hozott fajvédő törvények az oktatás, a gazdaság és a foglalkoztatás terén egyaránt háttérbe szorították a zsidókat. Öt évvel később a német megszállás alá került Olaszországból a zsidó állampolgárokat koncentrációs- és megsemmisítő táborokba küldték.
Jeruzsálem központjában, nem messze a sétálóutcától áll a Tempio Italiano Gerusalemme, a többszáz éves hagyományokat őrző olasz zsinagóga. Sabatkor, ünnepnapokon és sokszor az újhold köszöntésekor, valamint családi események alkalmával (bár micvá, esküvő stb.) a mai napig összegyűlnek benne az egyedi rituálé szerint imádkozó olasz származású zsidók. Igaz, egyre kevesebben, mert a fiatalabbak az izraeli hagyományok követése miatt eltávolodtak a gyökerektől.
A zsinagógát Észak-Olaszországban, Conegliano Veneto településen építették mintegy 300 évvel ezelőtt. Mivel a vészkorszak után megmaradt zsidó lakosok elhagyták a várost – legtöbbjük Izraelbe települt –, a zsinagóga teljes berendezését Jeruzsálembe szállították és 1952-ben az olasz zsidóság múzeumának épületében, a Schmidt házban[1] helyezték el, egy akkora teremben, amely méreteiben megfelelt az eredetinek. Az átköltöztetést egy Slomo Umberto Nachon nevű olasz cionista zsidó (1905-1974) szervezte meg. Nem ez volt az egyetlen akciója: neki köszönhető, hogy a hívők nélkül maradt olasz zsinagógákból legalább a frigyszekrényeket átmentették Izraelbe, ahol múzeumok gyűjteményét gyarapítják, vagy jobb esetben közösségekben élnek tovább.
Jegyzet:
[1] A névadó, Friedrich Wilhelm Schmidt katolikus atya a semita nyelvek szakértője volt
