Judith Barent Cohen 1784. február 20-án született Londonban, egy gazdag zsidó család negyedik lányaként. Igen alapos és széleskörű nevelést kapott: festészetet, zenét és nyelveket – franciát, olaszt és hébert – tanult.
A Szentföldön abban az időben 14 éves korban férjhez adták a lányokat, de Angliára ez nem volt jellemző. Mint ahogy az sem, hogy Judith még 28 évesen is hajadon volt, és ebben bizonyára könnyű testi fogyatékossága is közrejátszott. És akkor megérkezett fehér lovon a királyfi, azaz az olasz családból származó sir Moses Montefiore[1]. Házasságuk azért is mondható meglepőnek, mert Moses szefárd, Judith pedig askenázi családból származott, és abban az időben ritka volt az ilyenfajta vegyesházasság. Társadalmi különbség is volt köztük, mert a vőlegény műveltsége és anyagi helyzete alapján egyaránt csak közepes besorolást kaphatott volna. 1812-ben házasodtak össze. Esküvőjük napját a férj egész életében szerencsenapként emlegette; egy 32 évvel házasságkötésük után írt feljegyzésében is szerelmes szavakkal, isteni ajándékként említi feleségét, aki viszont örömmel állapította meg, hogy férje hajlamos a vallásos életvitelre, ami a házasság előtt távol állt tőle.
Ötven éves együttélésük során mintegy negyven közös utazást szerveztek, ami rendkívülinek számított azokban az időkben, amikor nem voltak gépkocsik, vonatok is ritkán közlekedtek, és az utasokat rablóbandák veszélyeztették. Ramsgate-ben, angliai házukban igencsak kényelmes otthon várta vissza őket.
A Montefiore család címere
1827-ben Judith ösztönzésére érkeztek először a Szentföldre (később még négy ízben felkeresték), akkor még csak turistákként. Ez sem volt jellemző akkoriban; zsidók jobbára azért utaztak oda, hogy ott fejezzék be az életüket és ott temettessenek el.
Jeruzsálembe Ráchel sírjától érkeztek, amely nagy hatással volt a meddő Judith-ra. Minden későbbi látogatása alkalmával felkereste a síremléket, finanszírozta a felújítását. Amikor Jeruzsálemben leszálltak a lóról (a híres hintójuk akkor még nem volt meg), két mozdulatot tett: megemelte a ruhája szélét, hogy ne érjen le a szemetes földre és másik kezével befogta az orrát, hogy ne érezze a bűzt. Elhanyagolt és rossz szagú volt akkor Jeruzsálem, de Judith mégis belépett a városkapun, és onnan kezdve rabul ejtette a látvány. De nem csak rá volt hatással, hanem férjére is, aki számára ez az élmény a vallási előírások betartásában meghatározónak bizonyult.
Másodszor 1838-ban, a kolerajárvány csúcspontján érkeztek Erec Israelbe, ahol – mint Judith leírásából kiderül – jól érezték magukat a körülmények ellenére. A járványtól tartva kerülték ugyan a városokat, sátorban laktak a természet ölén, de találkoztak a zsidó közösségek képviselőivel, és bőséges készpénztámogatást nyújtottak számukra. A korabeli héber nyelvű sajtó elismerően és köszönettel emlékezik meg a filantróp házaspár támogatásáról. Eléggé meglepő egy hölgy név szerinti említése és dicsérete, mert Jeruzsálemben közel 200 évvel ezelőtt nem volt ez megszokott dolog. Csak néhány az akkori szokások közül: nők egyedül nem járhattak piacra, a zsinagógákat csak 40 éven felüli hölgyek látogathatták, ők is csak ros ha’sana és jom kippur alkalmából. Ezzel szemben a házaspár hat zsinagógát keresett fel, szefárdokat és askenáziakat, és Judith-ot mindenhol nagy tisztelettel fogadták. Az akkoriban alakuló nőegyletek képviselői megkeresték, hogy segítségét kérjék, de később része volt az első lányiskola létrehozásában is.
Egy kevésbé látványos, mégis nagyjelentőségű tette: ő adta ki az első angol nyelvű zsidó szakácskönyvet. A mára megmaradt példányokon általában nem szerepel a neve, de az Izraeli Nemzeti Könyvtárban fellelhető egy kötet a Lady Judith Cohen Montefiore aláírással. A könyv két részre oszlik: az elsőben kóser zsidó ételek szerepelnek Spanyolországból, Hollandiából és Németországból (a kelet-európai zsidó ételek akkoriban még nem jutottak el Angliába). Mennyiségek nem szerepelnek a receptek mellett, viszont egy megjegyzés igen: nem kell az összes felsorolt fűszert beletenni az ételbe, hanem az étkezőkre kell bízni, hogy tálaláskor adagolhassák maguknak tetszés szerint. A „másodrangú szakácsok” által használt ketchup és szójaszósz például az edény helyett csakis az asztalra kerülhet. A második részben szó esik a diétás ételek bőrre gyakorolt hatásáról, valamint az öltözködésről, az elegáns egyszerűségre helyezve a hangsúlyt. A könyv angolul íródott, ami arra utal, hogy szerzője nem éppen a Szentföldön élő nőknek szánta.
Judith asszony 1862-ben bekövetkezett halála mélyen lesújtotta férjét. Európai és erec israeli újságokban méltón emlékeztek meg róla; Londonban zsidók és keresztények egyaránt gyászolták azt az asszonyt, aki a jótékonykodás jelképévé vált. Síremlékét Ramsgate-ben Ráchel sírjáról mintáztatta férje, aki maga is oda tért örök nyugalomra.
Vered Lion Jerusalmi podcastja nyomán