A XX. század egyik legbefolyásosabb zenetörténésze, Kroó György a következőképpen ír:
“A mai zsidó istentisztelet zenéje, mint valami különleges geológiai képződmény, hat-hét féle történelmi rétegből rakódik össze. Alapja ókori, keleti dallamvilág, törzse a középkoré, kétharmada készen áll az újkor kezdetén, azután hozzátesz az újabbkor, díszíti a XVIII. század és jelentékeny mértékben gyarapítja-idomítja-betetőzi a XIX.századi reform Közép-Európában.”
Abban, hogy ez a sokrétű, egyedi zenei világ kialakulhasson, igen nagy szerepet játszott az a hagyomány, miszerint az istentisztelet liturgiájának zenéje „szájról-szájra”, mintegy népdalszerűen terjed és fejlődik. Míg egyes dallamok több száz éve szinte érintetlenek maradtak, a legtöbb dallam máig formálódik, változik és variálódik, nemcsak régiónként, de hitközségeken belül is. A kántorok szerepe pedig kiemelkedő a vallási hagyományok és a zenei tradíciók generációkon átívelő továbbadásában és megőrzésében.
Az éneklés fontosságáról már a Tanachban olvashatunk. Az első írásos lejegyzés a témában Mózes II. könyvének 15. fejezetének első mondata, miszerint:
“Akkor énekelte Mózes meg Izrael fiai ezt az éneket az Örökkévalónak mondván: Hadd énekelek az Örökkévalónak, mert fenségesen fenséges volt, lovat és lovasát belevetette a tengerbe.”
Egy másik igen fontos utalást Mózes V. könyvének 31. fejezetében olvashatjuk:
“Most pedig írjátok fel magatoknak ezt az éneket, és tanítsd reá Izráél fiait, tedd a szájukba, azért, hogy legyen ezen ének számomra tanúként Izrael fiai ellen.”
A mai napig helytálló igazság, hogy egy dallam segítségével bárminemű szöveg könnyebben tanulható, megjegyezhető. Az ókorban, az írástudatlanok egyszerű, fülbemászó dallamok segítségével sokkal könnyebben memorizálhatták történeteket, imákat. Ezek a dallamra ültetett szövegek szájról szájra, nemzedékről nemzedékre vándoroltak.
Közös imádkozásnál és történetek mesélésénél szükségszerű volt, hogy legyenek egyfajta vezetők, akik irányították az imákat, hangosan előénekelték a mindenki számára ismerős dallamokat. Természetesen ebben az időszakban még nem beszéltünk mai értelemben vett kántorokról. A héber “chazzan”, vagyis a „kántor” szó csak a középkorban nyerte el a ma ismeretes jelentését, azaz a kántort. A szó valójában tisztviselőt, felügyelőt, de egyes források szerint látnokot is jelentett. Ahogy azt régi jelentéstartalma is sugallja, akkoriban a kántor, illetve az előimádkozó feladata elsősorban a rend fenntartása, felügyelete volt. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy a chazzan volt a felelős azért, hogy a zsinagógában minden rendben menjen, ne legyenek zavargások és veszekedések, de akár azt is jelenthette, hogy ő volt a felelős azért, hogy az imák a megfelelő sorrendben és megfelelőképpen hangozzanak el. A Sulchan Aruch tanítása szerint a kántornak nem szabad hosszúra nyújtania az imák recitálását, nehogy kifárassza a népet. Ez az írás is azt sugallja, hogy a hazán volt az, aki megszabta az istentiszteletek hosszúságát és szabályozta az eseményeket.
Ezek mellett a tradicionális zsidó hagyomány szerint a kántornak kellemes hanggal kell rendelkeznie, mellyel nem csak a hívők számára teszi örömtelivé az imádkozást, de ez az Örökkévalóval szembeni megbecsülés jele is. Azt is leírja továbbá, hogy ha egy olyan ember tölti be ezt a pozíciót, akinek csak szép hangja van, de az igaz hit hiányzik, annak az imái nem kerülnek meghallgatásra, és szentségtörésnek is számít. Így tehát zsidó kántorok a jó hangi adottságok mellett köztudottan nagy zenei tudással, és a liturgia részletekbe menő ismeretével rendelkeznek. Az ismereteikkel és képességeikkel szemben felállított magas elvárás magyarázatát főként a XIX. század Németországban kereshetjük. Az akkori zsidó közösségek nyitottak voltak a kultúrára és miután neves zeneszerzők és előadók műveiben gyönyörködtek, lassan erőteljes igénnyé vált az, hogy a zsinagógában, a vallási élet gyakorlása közben is egyfajta koncertélményben legyen részük.
Ez az igény a mai napig fennmaradt. Ennek az előzménynek köszönhető, hogy korunkban a liturgikus szertartások mellett is, különböző eseményeken, kulturális és vallási fesztiválokon találkozhatunk a professzionális kántorok lenyűgöző énekével. Magyarországon is számos rendezvény kínál lehetőséget a szélesebb közönség számára, hogy e különleges vokális művészettel ismerkedjen. Legyen az a minden évben az Újpesti Városnapok keretein belül megrendezett Kántorkoncert vagy a Zsidó Kulturális Fesztivál, ugyanakkor ez év tavaszán igazán rendkívüli zenei eseményben lehet része a nagyérdeműnek: a Bartók Tavasz Fesztivál keretén belül, 2024. április 11-én Énekek éneke címmel nemzetközi kántorkoncert kerül megrendezésre a MÜPA Bartók Béla Nemzetközi Hangversenytermében.
„Az Énekek éneke című koncerten a kántorok szólóban vagy kisebb-nagyobb együtteseket formálva nemcsak a neves zsinagógai énekszerzők legfontosabb műveit szólaltatják meg, de a tradicionális repertoárból is bőséggel válogatnak. Olyan kiválóságok kántorművészetében gyönyörködhetünk, mint az amerikai Nissim Saal, a Jeruzsálemi Nagy Zsinagóga kántora, Avraham Kirshenbaum, a budapesti Bethlen téri zsinagóga főkántora, Zucker Immánuel és Európa legnagyobb zsinagógája, a Dohány utcai templom kántora, Rudas Dániel. A fiatalabb generáció képviseletében fellép a müncheni Ohel Jakob zsinagóga főkántora, Chaim Stern, valamint Raáb Gábor. Az előadás karmestere a Jeruzsálemi Nagy Zsinagóga Kórusának vezetője, a karmester, zeneszerző és énekes Elli Jaffe lesz.” (Forrás)
További információ, jegyvásárlás.
