A Templomban hozott áldozatok egyik fajtája, amiről Cáv hetiszakaszunban olvasunk a Todah, a hála áldozata volt:
“Ez a békeáldozat törvénye (Shelamim)… Ha hálaáldozatként ajánlják fel, akkor kovásztalan kenyerekkel együtt mutatják be.” (3 Mózes 7:11-12)
Kik hozták ezt az áldozatot? A Talmud több példát is említ:
“Négy embernek kellett hálát adnia: aki a tengereken hajózott, aki a sivatagban utazott, a betegnek, aki meggyógyult, és a fogolynak, aki kiszabadult.” (Berachot 54b)
Miért éppen ezt a négy élethelyzetet választották a bölcsek példaként azokra a személyekre, akiknek nyilvánosan kellett hálát adni I’stennek?
A hálaadás nem természetes számunkra. Az emberi lélek arra van programozva, hogy állandóan többre törekedjen, ahogyan ezt olvassuk: “A lélek soha nem elégedett.” (Prédikátor 6:7) Előre nézünk, nem pedig hátra. Mindig igyekszünk javítani a sorsunkon, kísérletezni és új távlatokat felfedezni. Így életszerűbb számunkra természetesnek venni valamit, mint hogy számot vessünk. Gyakran ellentmondásosnak érezzük a hálát azért, amink van: csak akkor kezdjük igazán értékelni, amikor már nem rendelkezünk vele, vagy amikor hallunk másokról, akiknek eleve nincs.
Az állandóan többre törekvés emberi tulajdonságának másik következménye, hogy hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni az elfogadott szabályokat. A határok tesztelése különösen hangsúlyos az átmeneti időszakokban (a kétéveseknek a csecsemőkorból a gyermekkorba, a tizenéveseknek pedig a serdülőkorból a felnőttkorba való átlépéskor). Bár ez szükséges a személyes fejlődéshez, bizonyos korlátokat csak nagy kockázat árán lehet figyelmen kívül hagyni. Általánosságban négyféle korlátot különböztethetünk meg, amelyeket az emberek a függetlenségre való törekvésük során megpróbálnak figyelmen kívül hagyni. A természetes vagy erkölcsi korlátok elleni lázadás következményeit elszenvedik, és tapasztalataik tanulságul szolgálnak mások számára.
Az első csoportba azok tartoznak, akik megpróbálnak szembeszállni az emberiséget irányító alapvető természeti törvényekkel. Erre példák azok, akik elhagyják a szárazföldet, életüket kockáztatva hajóznak a tengereken. A természetes élőhelyükön kívül értékelni fogják a szárazföldi élet biztonságát és normalitását.
A második csoportba azok tartoznak, akik fellázadnak a törvények ellen. A regulák segítenek szabályozni a közösségi életet. Azok, akik a sivatagba (vagy a határvidékre) menekülve felhagynak a jogállamisággal, hamar megtanulják értékelni a törvény és a rend szükségességét.
A harmadik csoportba azok tartoznak, akik figyelmen kívül hagyják a személyes egészségüket. Érdekeik és vágyaik felülírják a fizikai szükségleteiket. Csak amikor betegek lesznek, csupán akkor értékelik az egészséget.
Az utolsó csoportot azok alkotják, akik a korlátlan szabadság iránti mohóságukban elutasítják a társadalom törvényeit. Tetteik veszélyt jelentenek a közösség többi tagjára. Börtönbe kell zárni őket, hogy megakadályozzák, hogy másoknak kárt okozhassanak. A tömlöcben remélhetőleg felismerik, hogy jobb megelégedni a börtön falain kívüli korlátozott szabadsággal.
Ez a négy típus nyilvánosan adjon hálát – ha túlélik ostobaságukat! – és példaként szolgáljanak mások számára, hogy értékeljék a természetes, társadalmi, fizikai és erkölcsi határokat, amelyek élhetővé teszik az életet.