Joszef Albo rabbi (1380-1444) fő művében Széfer Ikárimban (Hitelvek könyve) a Szentírás kritikai szemléletének lényegét úgy fogalmazta meg, hogy amint a Tóra tanításai nem ellenkeznek a racionalitással, úgy a „hit” sem mondhat ellent az észszerűség szabályainak.
Joszef Albo rabbi főszereplője volt az 1413-14-es tortosai zsidó–keresztény hitvitának.
A hosszantartó vitatkozás alatt, az agresszív, türelmetlen vitapartnerek dogmatikus nézeteivel szemben kellett megfogalmaznia a szentírási racionális elveit. A rabbit ért támadások többek között a Tórai rendelkezések “chukim” kérdéseire vonatkoztak, melyeknek valóban nincsenek ésszerű magyarázatai. Ilyen például a körülmetélés parancsa , a tej és hús keverésének, vagy a „tisztátlan” állatok húsa fogyasztásának tilalma. Albo rabbit azzal támadták, hogy a nem zsidó embereket a Talmud az állatokkal egy szinten tartja. A disznóhús fogyasztásának tilalma – állították – nem más mint zsidók, a világgal szembenálló különcködése. Joszef Albo rabbi nem volt könnyű helyzetben! A szentírási törvények szigorúsága szemben a racionalitás és ésszerűség elvével nagyon összetett kérdés!
A talmud Chulin 9a kósersági szabályok szigorúsága alapján az egyébként „tiszta”, tehát fogyasztható állat tiltottnak minősül addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy az előírt módon lett levágva. Ha a fogyasztható állatok csoportjába sorolt állatról a rituális vágás (sehita) előtt, de akár közben vagy után kiderül, hogy beteg, azonnal a fogyasztás tilalma alá kerül. A fogyasztásra szánt nagytestű állat vagy szárnyas nyaki ütőerét egy arra képesített szakember, „metsző” egy vágással elvágja. Az állatot az azonnali nagy vérveszteség öli meg, így nem érez fájdalmat. A metsző végig ellenőrzi, hogy az állat valóban a kivéreztetés miatt múlt ki, nem volt rejtett betegsége, mert akkor a húsát nem szabad fogyasztani.
A zsidó hagyomány a törvény szigorúsága másrészt a tórai racionalitás és ésszerűség kettősségének kérdésében sok esetet ismer, melyben a rabbik a talmudi „ a jogos szigorítással szemben, a könnyítés dicséretre méltóbb” elve alapján, komoly „halachikus engedményt” tettek a kóserság elbírálásában, ha szegény emberről volt szó.
Történt, hogy egy asszony, a koszowi Mose Lőb rabbihoz fordult panasszal, hogy a tyúkot, amit ő szombati étkezésre szánt a metsző levágta, majd fogyasztásra alkalmatlannak nyilvánította azzal a kifogással, hogy nem találta az epéjét. Ugyanis, ha bármi hiányzik az állatból, az nem fogyasztható. Mose Lőbb rabbi fogta a tyúkot, az epe feltételezhető helyén megnyalta, de nem érezte az epe keserű ízét. Hívatta a dájent, a rabbi bíróság fejét, aki szintén megvizsgálta a tyúk epéjének helyét, de ő sem érzete a keserű ízt. Ekkor a rabbi az asszonyhoz fordult, elmondta, hogy a tyúk valóban nem fogyasztható és kérte mondja el ezek után mit érez, mi jár a fejében. Jaj rabbi!-mondta az asszony! Az kérdezi, mit érzek? Keserűséget érzek! Teljesen el vagyok keseredve. Számat is keserűbbnek érzem, mint a tyúk epéjét. Utolsó pénzem adtam a tyúkra, márpedig ha az tréfli, ha nem fogyaszthat, akkor nem lesz hús az ünnepi asztalon. Nincs pénzem, hogy más tyúkot vegyek. Nos, ha ilyen keserűséget érezel, akkor a tyúk valóban kóser- hozta meg ezután Mose Lőb rabbi döntését.