Soha nem meséltek otthon a háború alatt átéltekről… Mikor 13 éves lettem, apám mindent elmondott – nagyon szomorú nap volt, soha nem felejtem… Neveket soroltak olykor, családtagokét, de nem tudtam arcokhoz kötni, mert fényképek nem voltak… Auschwitzban maradtak – mondták, és nekem gyerekként fogalmam sem volt, mit jelent ez, csak a szüleim gyászos tekintetéből következtettem, hogy valami nagyon rossz lehetett…

Ilyen és ezekhez hasonló mondatok hangzottak el háború után született magyarországi zsidók szájából, mikor szóba került szüleik, nagyszüleik, a közeli és távoli rokonok tragédiája.

Második nemzedék – így nevezik a túlélők gyermekeit, akik ma már az idős korosztályhoz tartoznak. A történelmi események jó részét napjainkban tudni lehet a holokauszt-irodalomból, de a mi háborút nem látott nemzedékünknek csak sejtései lehetnek a vérengzés, a kegyetlenül megtervezett és végrehajtott népirtás szörnyűségeiről.

A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja 2001 óta április 16. 1944-ben ezen a napon kezdődött a vidéki magyar zsidóság gettóba zárása:

„Maga az 1610/1944. ME. sz. rendelet^[1] ugyan csak április 28-án lépett hatályba, az I. zónához tartozó településeken a végrehajtását azonban már április 16-án megkezdték, sőt a baktalórántházi és a kisvárdai járás néhány községében már április 8-án a zsidó közösségi épületekbe zárták össze a családokat és 16-án innen vitték a kisvárdai gettóba.” (Nagy Ferenc: A nyíregyházi zsidók pusztulása, 2004. 22. old.)

Az első gettókat a következő településeken hozták létre: Beregszász, Felsővisó, Huszt, Kassa, Kisvárda, Máramarossziget, Mátészalka, Munkács, Nagyszőlős, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Técső, Ungvár.

A holokauszt traumájának feldolgozását a háború utáni Magyarországon hosszú évtizedeken át gátolta a hallgatás. Talán meglepő, de kezdetben így volt ez Izraelben is, ahol a „galuti múlt” kitárgyalása helyett a cionista álom megvalósítását tűzték ki célul, és ebben bizony nem kapott szerepet a hittestvéreik elpusztítását tehetetlenül szemlélő zsidó alakja. Igaz, a Jad Va’sem Intézetet öt évvel az állam kikiáltása után, 1953-ban hozták létre, de a túlélők nagy része az egész életükre kiható trauma miatt abban az időben és még az utána következő években is hallgatásba burkolózott. Később aztán felismerték, hogy az átéltek hatásai nem csak a túlélőkön, de a gyermekeiken is kimutathatók másodlagos traumaként, így a nyolcvanas évektől kezdve foglalkoznak az ő problémáikkal is.

A fenti dátum – április 16. – mellett még egyet meg kell említeni: tevét hó 10., amely eredetileg böjtnap annak a napnak az emlékére, amelyen i. e. 588-ban Nebukadnecár babilóniai király seregei megkezdték Jeruzsálem ostromát. Izrael Állam kikiáltása után, 1948. december 14-én az Izraeli Főrabbinátus ugyanezt a napot jelölte ki azoknak a holokauszt-áldozatoknak az emléknapjává, akiknek halálozási időpontja ismeretlen. Így azok a hozzátartozók, akik nem tudják, mikor gyilkolták meg szeretteiket, legalább egy gyászimát el tudnak mondani emlékükre:

 

Kegyelmes Isten, magasságokban lakozó![2]… Vedd őket isteni jelenléted szárnyai alá az Édenkert mennyei birodalmában, a fényes égboltként tündöklő szentség és tisztaság szférájában!…

 

 Jegyzetek: 

[1] A zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozásáról

[2] Részlet az Él malé rachamim című gyászimából