Ahogy a Parasat Tazriában láttuk, a Bölcsek a cara’at-ot – azt az állapotot, amely az emberi bőrt, a ruhák szövetét és a házfalakat érinti – nem betegségként, hanem büntetésként azonosítják, és nem akármilyen bűnért, hanem egy konkrét bűnért, a lason hara-ért, a gonosz beszédért.

 

Ez felveti a nyilvánvaló kérdést: Miért pont a gonosz beszéd, és nem valami más bűn? Miért lenne a gonosz beszéd rosszabb, mint mondjuk a fizikai erőszak? Van egy régi angol mondás: “Botok és kövek eltörhetik a csontjaimat, de a szavak soha nem árthatnak nekem.” Kellemetlen, ha rosszat mondanak rólad, de ez minden.

 

A Tórában nincs is közvetlen tilalom a gonosz beszéd ellen. A pletyka ellen van tilalom: “Ne járj pletykálkodóként néped körében” (3M19/16). A lason hara ennek a nagyobb parancsnak egy részhalmaza. Maimonidész így határozza meg: “Van egy sokkal nagyobb bűn, ami e [pletykálkodás] tilalma alá esik. Ez a ‘gonosz nyelv’, amely arra vonatkozik, aki becsmérlően beszél a társáról, még akkor is, ha igazat mond.”[1].

 

A bölcsek figyelemre méltó módon hangsúlyozzák ennek komolyságát. Azt mondják, ez ugyanolyan rossz, mint mindhárom főbűn együttvéve – a bálványimádás, a vérontás és a tiltott szexuális kapcsolat.[2] Aki gonosz nyelvvel beszél, mondják, az olyan, mintha megtagadná I-tent.[3] Azt is mondják: tilos a gonosz nyelvvel beszélők közelében tartózkodni, és még inkább tilos velük együtt ülni és hallgatni a szavaikat.[4] Miért veszik a puszta szavakat ilyen komolyan a judaizmusban?

 

A válasz a zsidó hit egyik legalapvetőbb elvét érinti. Vannak ősi kultúrák, amelyek azért imádták az isteneket, mert hatalmakat láttak bennük: a villámot, a mennydörgést, az esőt és a napot, a tengert és az óceánt, amelyek a káosz erőit testesítették meg, és néha vadállatokat, amelyek a veszélyt és a félelmet jelképezték. A judaizmus nem volt olyan vallás, amely hatalmat imádott, annak ellenére, hogy I-ten hatalmasabb, mint bármelyik pogány istenség.

A judaizmusnak, akárcsak más vallásoknak, vannak szent helyei, szent emberei, szent időpontjai és megszentelt szertartásai. A judaizmus azonban abban különbözik, hogy mindenekelőtt a szent szavak vallása. I-ten szavakkal teremtette a világegyetemet: “És monda I-ten: Legyen … és lett.” Szavakkal kommunikált az emberiséggel. A judaizmusban maga a nyelv szent. Ezért a lason hara, a nyelv ártó használata nem csupán kisebb vétség. Ez azt jelenti, hogy elveszünk valamit, ami szent, és szentségtelen célokra használjuk. Ez egyfajta megszentségtelenítés.

 

Miután megteremtette a világegyetemet, I-ten első ajándéka az első ember számára az volt, hogy szavakkal megnevezze az állatokat, és így a nyelv segítségével osztályozza őket. Ez volt a kezdete annak az értelmi folyamatnak, amely a Homo sapiens megkülönböztető jegye. A Targum a következő kifejezést: “És az ember élőlénnyé lett” (1M2/7) “beszélő szellemnek” fordítja. Az evolúcióbiológusok manapság azon a véleményen vannak, hogy a nyelv igénye és az az előny, amelyet ez az embernek minden más élőlénnyel szemben biztosított, vezetett az emberi agy hatalmas mértékű fejlődéséhez[5].

 

Amikor I-ten meg akarta állítani Bábel népének tervét, hogy olyan tornyot építsenek, amely az égig ér, csupán “összezavarta a nyelvüket”, így nem tudtak kommunikálni. A nyelv továbbra is alapvető az emberi csoportok létezéséhez. A nacionalizmus XIX. századi térnyerése vezetett a regionális dialektusok fokozatos háttérbe szorulásához egy egységes, közös nyelv javára azon a területen, amely felett egy politikai hatóság szuverenitással rendelkezett. A mai napig a nyelvi különbségek, amennyiben egy nemzeten belül is léteznek, folyamatos politikai és társadalmi súrlódások forrása, például az angol és francia nyelvűek között Kanadában; a holland, francia, német és vallon nyelvűek között Belgiumban; valamint a spanyol és a baszk (más néven euskara) nyelvek között Spanyolországban. I-ten szavakkal teremtette a világegyetemét. Mi szavakkal teremtjük – és néha elpusztítjuk – a világegyetemet.

 

A judaizmusban tehát a nyelv első alapelve az, hogy kreatív. Világokat teremtünk a szavakkal. A második alapelv nem kevésbé alapvető. Az ábrahámi monoteizmus bevezette a világba egy olyan I-ten gondolatát, Aki felülmúlja a világegyetemet, és Aki ezért nem azonosítható a világegyetem egyetlen jelenségével sem. I-ten láthatatlan. Ezért a judaizmusban minden vallási kép és ikon a bálványimádás jele.

 

Hogyan nyilatkoztatja ki magát tehát egy láthatatlan I-ten? A kinyilatkoztatás nem jelent problémát a többistenhit számára. A pogányok isteneket láttak a minket körülvevő természet összességében, ami miatt kicsinek érezzük magunkat a kiterjedésében és erőtlennek a dühével szemben. Egy olyan I-ten, Akit nem lehet látni vagy akár képekben ábrázolni, egészen másfajta vallásos érzékenységet követel. Hol található ilyen I-ten?

 

A válasz ismét: szavakban. I-ten beszélt. Beszélt Ádámhoz, Noéhoz, Ábrahámhoz, Mózeshez. A Szináj-hegyi kinyilatkoztatáskor, ahogy Mózes emlékeztette az izraelitákat: “Az Ö-való beszélt hozzátok a tűzből. Hallottátok a szavak hangját, de nem láttatok alakot, csak hang volt” (5M4/12). A judaizmusban a szavak a kinyilatkoztatás hordozói. A próféta az a férfi vagy nő, aki hallja és kimondja I-ten szavát. Ez volt az a jelenség, amelyet sem Spinoza, sem Einstein nem tudott megérteni. Valójában a tudományos gondolkodásmód alapját kezdettől fogva a világegyetembe, mint egyetlen teremtő intelligencia termékébe vetett hit képezi.

 

A judaizmus I-ten ezen aspektusát Elokim-nak nevezi. De hiszünk I-ten egy másik aspektusában is, amelyet Hásem-nek nevezünk, a kapcsolat I-tenének – és a kapcsolat a beszéd révén létezik. Ugyanis a beszéd az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy kommunikáljunk másokkal, és megosszuk velük félelmeinket, reményeinket, szerelmeinket, terveinket, érzéseinket és szándékainkat. A beszéd teszi lehetővé, hogy közvetítsük mások felé a bensőnket. Ez az emberi kötelék lényege. Egy olyan isten, aki képes lenne univerzumokat teremteni, de nem beszélne vagy hallgatna, személytelen isten lenne – egy olyan isten, aki képtelen megérteni, hogy mi tesz minket emberré. Egy ilyen isten imádata olyan lenne, mintha leborulnánk a Nap vagy egy óriási számítógép előtt. Mi talán törődnénk vele, de ő nem törődik velünk. Ez nem az Ábrahám I-tene.

 

A szavak más szempontból is figyelemre méltóak. A nyelvet nem csak leírásra vagy állításra használhatjuk. Arra is használhatjuk, hogy új erkölcsi tényeket hozzunk létre. Az oxfordi filozófus, J. L. Austin a nyelvnek ezt a különleges használatát “performatív kijelentésnek” nevezte.[6] A klasszikus példa erre az ígéret megtétele. Amikor ígéretet teszek, olyan kötelezettséget hozok létre, amely korábban nem létezett.

 

Innen a judaizmus középpontjában álló gondolat: brit, szövetség, amely nem más, mint I-ten és az ember közötti kölcsönösen kötelező ígéret. A zsidó nép és I-ten különleges kapcsolatát nem az határozza meg, hogy Ő hozta ki őket a rabszolgaságból a szabadságba. Ezt tette – mondja Ámósz próféta – más népekkel is: “Nem én vezettem-e fel Izraelt Egyiptomból, a filiszteusokat Kaftorból és az arámiakat Kirből?”. (Ámosz 9/7). Az a tény, hogy a Szinájnál I-ten és Izrael kölcsönös fogadalmat tettek, amely örökké tartó kötelékkel kötötte őket össze.

 

A szövetség az a szó, amely összeköti az eget és a földet, a kimondott szó, a meghallgatott szó, a bizalomban megerősített és tiszteletben tartott szó. Ezért voltak képesek a zsidók túlélni a száműzetést. Lehet, hogy elvesztették az otthonukat, a földjüket, a hatalmukat, a szabadságukat, de még mindig megvolt I-ten szava, az a szó, amelyről azt mondta, hogy soha nem töri meg és nem vonja vissza. A Tóra a legmélyebb értelemben I-ten szava, és a judaizmus a szent szavak vallása.

 

Ebből következik, hogy a nyelvvel való helytelen bánásmód vagy visszaélés a bizalmatlanság és a széthúzás elvetésére nem csupán romboló hatású. Ez szentségtörés. Elvesz valami szentet, az embertől azt a képességet, hogy kommunikáljon, és ezáltal összekösse a lelkét a másik lelkével, és a legalantasabb célokra használja fel, hogy elválassza a lelket a lélektől, és lerombolja a bizalmat, amelytől a kapcsolatok függenek.

 

A bölcsek szerint ezért van az, hogy a lason hara beszélőjét leprával sújtották, és arra kényszerítették, hogy a táboron kívül, páriaként éljen. A büntetés arányos volt:

 

Mi a különleges a cara’at-ban szenvedő személyben, hogy a Tóra azt mondja: “Egyedül kell élnie, a táboron kívül kell tartózkodnia” (3M13/46)? A Szent, áldott legyen, azt mondta: “Mivel ez a személy megpróbált megosztottságot teremteni férfi és feleség, vagy egy személy és a szomszédja között, [ezért a közösségtől való elszakadással büntetik], ezért mondja: “Éljen egyedül, a táboron kívül.”[7].

 

A judaizmusban a nyelv a teremtés, a kinyilatkoztatás és az erkölcsi élet alapja. Ez a levegő, amelyet társadalmi lényekként lélegzünk. Ezért áll a Példabeszédek könyvében (18/21): “A halál és az élet a nyelv hatalmában van”. Hasonlóképpen a Zsoltárok verse: “Aki közületek szereti az életet és sok jó napot akar látni, őrizze meg nyelvét a gonosztól és ajkát a hazugságtól” (Zsolt 34/13-14).

 

A judaizmus egy sor kérdésre adott válaszként jelent meg: Hogyan kapcsolódhatnak véges emberi lények egy végtelen I-tenhez? Hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz? Hogyan lehet együttműködés, összefogás, kollektív cselekvés, család, közösség és nemzet a hatalom kényszerítő használata nélkül? Hogyan alakíthatunk ki bizalmi kapcsolatokat? Hogyan válthatjuk ki az emberi személyt magányából? Hogyan teremthetjük meg a kollektív szabadságot úgy, hogy az én szabadságomat ne a te szabadságod árán vásároljuk meg?

 

A válasz: szavakkal, szavakkal, amelyek kommunikálnak, szavakkal, amelyek kötnek, szavakkal, amelyek tisztelik az isteni mást és az emberi másikat. A lason hara, a “gonosz beszéd” a nyelv megmérgezésével a zsidó látásmód alapját rombolja le. Amikor becsmérlően beszélünk másokról, lekicsinyeljük őket, lekicsinyeljük magunkat, és károsítjuk a szabadság ökológiáját.

 

Ezért veszik a Bölcsek a lason hara-át olyan komolyan, ezért tartják a legsúlyosabb bűnnek, és ezért hiszik, hogy a cara’at összes jelensége, az emberek leprája, a ruhák és házak penészesedése I-ten eszköze volt arra, hogy ezt nyilvánossá és megbélyegzetté tegye.

 

Soha ne vedd félvállról a nyelvet, sugallja a Tóra. Hiszen I-ten a nyelv által teremtette a világegyetemet, és a nyelv által teremtjük és tartjuk fenn társadalmunkat. Éppoly nélkülözhetetlen a túlélésünkhöz, mint a levegő, amit belélegzünk.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

[1] Maimonidész, Misneh Tóra, Hilchot Deot 7:2.

[2] Arachin 15b.

[3] Ugyanott:

[4] Arachin 15a.

[5] Lásd Steven Pinker, The Language Instinct (New York: William Morrow, 1994); Robin Dunbar, Grooming, Gossip and the Evolution of Language (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1996); Guy Deutscher, Through the Looking Glass: Why the World Looks Different in Other Languages (New York: Metropolitan-Henry Holt, 2010).

[6] J. L. Austin, How to Do Things with Words (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1962).

[7] Jalkut Simoni I:552.