Peszach első napján kezdődött az egyiptomi kivonulás, de vajon mi történt a hetedik napon és miért ünnepeljük azt[1]?
„Az első napon pedig szent gyülekezés s a hetedik napon szent gyülekezés legyen nektek, semmi munka ne végeztessék azokon, csakis ami evésre való minden léleknek, az egyedül végeztessék nálatok.” (2M 12. 16).
Ennyit tudunk meg a Tórából, de a Midrás leírja, mi történt a kivonulás utáni napokban.
Bölcseink úgy vélték, hogy amikor a tizedik csapás, az elsőszülöttek halála után a fáraó végre-valahára elengedte a zsidókat, a küldöttei is a néppel tartottak, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban visszatérnek-e. Mózes ugyanis ezt mondta a fáraónak, nem is egyszer:
„Három napi útra megyünk a pusztába, hogy áldozzunk az Örökkévalónak, a mi Istenünknek” (2M. 8. 23).
Három nap elteltével a küldöttek aztán látták, hogy Izrael népe nem fordul vissza. A negyedik napon ezért a küldöttek visszamentek a fáraóhoz és elmondták neki, hogy a zsidók megszöktek és úgy tűnik, nincs szándékukban visszafordulni.
Ezt is leírja a Tóra:
„Midőn tudtára adták Egyiptom királyának, hogy elmenekült a nép, akkor megváltozott Fáraónak és szolgáinak szíve a nép iránt…”
(2M. 14. 5).
A fáraó abban a pillanatban ráébredt, hogy becsapták, és eldöntötte, hogy üldözőbe veszi a menekülőket és visszaviszi őket Egyiptomba. Ez történt hát a kivonulás utáni negyedik napon. Az ötödik és a hatodik napon az egyiptomiak üldözték, éjszaka pedig utolérték a menetelőket. Másnap, a hetedik napon történt a csoda: a Vörös tenger kettévált, majd miután a nép átkelt a túlsó partra, ismét összezárult, és az üldözők, a fáraó és serege vízbe fulladt. Ennek a napnak, a rabszolgaságból történt végső szabadulásnak az emlékére ünnepelünk[2].
Az ünnep végéhez közeledve vessünk még egy pillantást a kivonulás történetének néhány részletére. Segítségünkre van ebben a Testamentum: Mózes története című új Netflix minisorozat, amelyben zsidó, keresztény és muszlim vallású teológusok és történészek kommentálják a tórai eseményeket. Csak azokat a gondolatokat ragadom ki – a magyarázók megnevezése nélkül –, amelyek talán érdekesek lehetnek az olvasók számára.
A két bába: Sifra és Pua, akiknek a fáraó parancsa értelmében meg kellett volna ölniük minden újszülött zsidó gyermeket, nem teljesítik a kegyetlen parancsot. Ez a cselekedet, pontosabban a cselekvés megtagadása az, ami tetszést talál az Örökkévaló szemében. Helyzettől függően a passzivitás is lehet Istennek tetsző.
Az újszülött Mózest – ekkor még nincs neve – anyja egy gyantával és szurokkal vízhatlanná tett gyékény ládában elrejti a nádasban. A láda neve héberül tévá, ugyanaz, mint a bárkáé, amit Noé épített. Kézenfekvő a párhuzam: akit a láda magában rejt, új kezdetet hoz magával.
Megtörténhet, hogy egy ember többféle identitással él. Mózes egyszemélyben egyiptomi herceg, Midján főpapjának veje és a zsidók vezetője. Elsőszülött fiát mégis Gersomnak nevezi el (ger = jövevény): „mert jövevény voltam idegen országban” (2M. 2. 22.), ami azt mutatja, hogy nem kötődik Midjánhoz, mint ahogyan Egyiptomhoz sem.
Olyan embernek kellett vezetnie a kivonulást, aki nem élt rabszolgaként, mert akiknek az a sors jutott, azok el sem tudtak képzelni más életet. Mózesnek volt modellje, mert a fáraó udvarában látott egy jobb világot.
És ismét párhuzam a vízözön történetével: Noénál visszahúzódik a víz, és elérve a szárazföldet, a megmentettek mindent újrakezdhetnek. A Vörös tenger (Nádas tenger) szétnyílik a fáraó elől menekülő nép előtt. Középen van az életmentő szárazföld, amin átérnek a túlpartra, hogy egy népként új életet élhessenek – mert ha Isten megment a veszedelemből, az mindig egy új élet lehetőségét kínálja számunkra!
Jegyzetek:
[1] Izraelen kívül a nyolcadik napot is ünnepeljük
