A Tóra szerint minden zsidó ember köteles hét hetet számolni Sávuotig, azaz a Tóraadás ünnepéig. Ezt az időszakot szfirát háómernek, az ómerszámlálás idejének, röviden szfirének nevezzük. E napok összekapcsolják az egyiptomi kiszabadulást, tehát Pészáchot, a Szináj-hegyi kinyilatkoztatással, Sávuottal a törvény, a Tan elfogadásával.

Gyakorlatiasabb magyarázat szerint az aratás időszakában a nép hajlamos lehetett arra, hogy a munkába belefeledkezve elmarad a termés zsengéjének bemutatása Jeruzsálemben az előírt időben, a Pészách utáni ötvenedik napon, Sávuotkor. Írott naptár még nem lévén e sajátos számolási móddal, az ómerrel, kévékkel számolták a napokat. Az aratás után az árpát a Szentély udvarába vitték, ahol kicsépelték, kirostálták, majd megpirították a szemeket egy hengerben égő tűz fölött. Ezek után a szemeket kiterítették a Szentély udvarában, úgy, hogy a szél könnyen átjárhassa a szemeket. Majd ezután malomba vitték és lisztté őrölték az árpát.

Nagyjából 24,5-25 kilogramm lisztet kellett, hogy kapjanak, ezt átszitálták, és levettek belőle egy tizedet, amit aztán összekevertek olajjal és egy maréknyi füstölőszert tettek a tetejére. Ezt lengették négyfelé, (fel és le, jobbra és balra) a Szentély udvarának keleti részében, majd az oltár délnyugati csücskébe helyezték, ahogyan más lisztáldozatokkal is eljártak. Az oltár tüzére tettek egy maroknyit, a maradékot pedig a papok ették meg, ahogy az más lisztáldozatok esetében is történt.

Több szomorú történelmi esemény is kötődik e napokhoz, ezért is lettek e napok a gyász napjai. A Talmud szerint ezekben a napokban halt meg Rabbi Ákivának 24.000 tanítványa. A középkorban, 1096 tavaszán a Szentföld, az Izrael földje felé vonuló keresztes seregek katonái és a velük lévő csőcselék ekkor pusztította el a németországi nagy zsidó központokat Speyer-t, Worms-ot, és Mainz-ot. A Szentföldre érvén pedig folytatták a zsidók öldöklését, mely 1099-ben Jeruzsálem lakóinak legyilkolásában csúcsosodott ki.

Mint már említettem, erre az ómerszámlálás időszakára a gyász szabályai vonatkoznak. Pár példa a teljesség igénye nélkül! Nem tartunk esküvőket, zenés, táncos összejöveteleket, nem vágatunk hajat, a férfiak nem borotválkoznak, a hölgyek nem sminkelnek.

A szfire harmincharmadik napja azonban különleges nap!

Lág báómer napja, azaz a harmincharmadik nap. Ahogy már tudjuk, minden héber betű egyben szám is, hiszen mindegyiknek számértéke van. Esetünkben a lámed betűnek 30, a gimelnek 3 a számértéke. Ha a két számot összeadjuk 33-at kapunk. Egyúttal pedig megkapjuk a nap nevét is. Ekkor felfüggesztődnek a gyászszokások, és némi ünnepi jelleg is társul a naphoz, mondhatjuk, hogy örömnappá minősül. Méghozzá azért, mert ezen a napon megszűnt a tanítványok között pusztító járvány!

Egy másik hagyomány szerint e napon halt meg rabbi Simon bár Jocháj, aki halála előtt felfedte a Kábálá titkait, valamint az ő nevéhez fűződik a Zohár, a Ragyogás könyvének megírása. Ugyanakkor meghagyta, hogy halálát ne gyász, hanem öröm kövesse. Rabbi Simon bár Jocháj egy Cfát közeli településen, Meronban van eltemetve. Sírja zarándokhely, melyet lág báómerkor látogatnak meg a legtöbben.

 

 

Az ember lelke az I-sten gyertyája.

A nesámá, a lélek az embernek a fényes, világító része, ezt szimbolizálja a gyertya. De az olyan ember lelkét, aki képes volt felfedni a rejtett világ ragyogását, és képes volt ezt a nagy fényt a világ felé is sugározni, nem elég egy gyertyával jelezni, ezért egész nagy tüzet raknak az emlékére.

 

A nyíllövészet, röviden nyilazás, Simon bár Jochájhoz is kötődik, mert a hagyomány szerint az ő életében nem volt látható szivárvány az égen. A szivárvány és az íj, a héber nyelvben egyazon szó, keset. A Tóra írja:

„Szövetséget kötök tehát veletek, hogy ne irtassék ki többé minden élő test vízözön által, és hogy ne legyen többé vízözön, amely elpusztítja a földet. És szólott az Ö-rökkévaló: ez a Szövetség jele, amelyet megállapítok köztem és köztetek és minden veletek lévő élőlény között örök időkre. Ívemet (szivárvány, héberül keset) helyezem a felhőkre, hogy szövetség jeléül szolgáljon köztem és a föld között.” (1Mózes9,11-13)

 

Ki volt a híres tanítvány, Simon bár Jocháj?

Simon bár Jocháj Akiva rabbi egyik legtehetségesebb tanítványa volt, aki bátran harcolt a rómaiak ellen. A lázadás után a zsidó nép nagy vezetője lett.  A rómaiak halálra ítélték, ezért bujkálni kényszerült. Simon rabbi és a fia, Elázár, egy Izrael északi részén lévő barlangba menekültek. Ételük és vizük nem volt, de egy midrás szerint csoda történt és egy szentjánoskenyérfa sarjadt ki a barlangban, egy tiszta vízű forrással együtt. A legenda szerint, Simon rabbinak és fiának mindössze egy-egy rend ruhája volt, és annak érdekében, hogy az ne kopjon el, egy gödörbe tették őket, magukat pedig homokkal szórták be, hogy ne legyenek pőrén. Egész nap tanultak, és amikor elérkezett az imádkozás ideje, felvették a ruháikat, imádkoztak, majd visszatértek a homokba. Simon rabbi és fia 12 évig éltek a barlangban és nem tettek mást csak tanultak. Egy szép napon Éliás próféta odajött a barlanghoz és bejelentette, hogy a rómaiak vezetője meghalt és így Simon rabbi már nincs veszélyben.

Rabbi Simon Bár Jocháj nemzedékének legnagyobb Tóra tanítója lett. Élete utolsó napján összehívta a tanítványait és egész nap tanította nekik a Tóra legmélyebb titkait. Egyik tanítványa erről a napról azt mondta:

„a ház megtelt lángokkal, melyek egész nap lobogtak, s a tűz és a fény fala miatt senki nem tudod közel kerülni Simon rabbihoz. A nap végére a tűz alábbhagyott és megnézhettem Simon rabbi arcát: halott volt a tálitjába burkolva, a jobb oldalán feküdt és mosolygott.”

 

Mindannyiunk életében voltak-vannak mérföldkövek. Gondolok itt a britre, pidjon hábénre, bár micvóra stb. A kisfiúk három éves kor körül kezdenek el kipát hordani, a kislányok pedig édesanyjuk segítségével ez idő tájt kezdenek gyertyát gyújtani.

A harmadik életévüket betöltött kisfiúknak ünnepélyes keretek között ezen a napon vágják le először a haját. A szertartást chálákának nevezzük. A kisfiú ilyenkor bemutathatja, hogy már mennyi mindent megtanult, például elmondhatja az álefbétet. Általában apró pénzt szoktak adni a gyermekeknek, hogy azt bedobhassák az adománygyűjtő perselybe, mert az adakozás micváját, fontosságát tekintve, nem lehet elég korán elkezdeni!

Szokás ezen a napon tábortüzeket, máglyákat rakni és gyújtani, majd azokat énekelve körbe táncolni. Legelterjedtebb magyarázata e szokásnak az, hogy jahrzeitkor, illetve Jom Kippur estéjén, (a gyertyák meggyújtása előtt) szintén szokás gyertyát gyújtani halottainkért, ezeket a gyertyákat nér nesámának, azaz lélekgyertyának hívjuk.

Lág báómert nevezik még a diákok, tanulók ünnepének is! Az iskolák és óvodák ezen a napon kirándulásokat szerveznek a természetbe, ott pedig különböző játékokat és ügyességi versenyeket szerveznek a gyermekek és tanulók számára. A legelterjedtebb, hogy számháborúznak és nyilakkal célba lőnek.

Ezen a napon lehet újból esküvőket tartani, táncos, zenés összejöveteleket szervezni. Hajat vágatni, az urak megborotválkozhatnak, a hölgyek pedig újra kisminkelhetik magukat.

De a legkedveltebb és legelterjedtebb szokás a tábortüzek és máglyák rakása és meggyújtása, ami a grill és a bográcsban készíthető ételek elkészítésének lehetőségét is magában hordozza!