A második világháború előtti időkben a chaszid rabbi egy meghatározott csoport, általában az askenázi Európa egy-egy földrajzi helyéhez kötődő közösség szellemi vezetője volt, akit hívei tanítóként, nevelőként és irányadóként egyaránt elfogadtak. A jobbára vallási kérdésekkel foglalkozó rabbikkal ellentétben a chaszid rabbi támogatását és útmutatását kikérték csaknem minden fontos személyes döntés előtt. Ebbe a világba született bele 1805-ben Hanna Rachel Werbermacher, akit később szülővárosa után a ludomiri szűznek neveztek el. Apja a vallásban járatos, sikeres üzletember volt, aki a csernobili maggid, Mordechai Twersky (1770-1837) tanítványa és lelkes híve volt, anyját a szerénység mintaképeként ismerték. Hannának tehát mindene megvolt ahhoz, hogy tökéletes chaszid nővé érhessen: istenfélő szülők, gazdag hozomány és jól csengő családnév.

A gazdaságilag megalapozott és társadalmi elismerés övezte apának azonban furcsa ötlete támadt: azokban az időkben, amikor a lánygyermekek taníttatása önmagában szokatlannak számított, nem csak kereskedelemre, de a Tórára is elkezdte tanítani egyetlen lányát. Hanna megtanult héberül írni és olvasni, a Tóra után a Talmudot kezdte tanulmányozni, s mivel emellett nagyon szép volt, hamarosan eljegyezte egy tanult fiatalember.

Itt akár véget is érhetne a történet, vagy inkább folytatódhatna a várható séma szerint: házasság, bő gyermekáldás és boldog élet mindhalálig. Nem így történt. Hanna úgy döntött, hogy nem akar férjhez menni és azon töprengett, hogyan bonthatná fel az eljegyzést anélkül, hogy a család jóhírén csorba esne. Akkor váratlanul meghalt az édesanyja, és a vőlegény családja tudomásul vette, hogy el kell halasztani az esküvőt a gyászév leteltéig.

A gyász és az esküvőtől való húzódozás hatására a lány depresszióba esett, olyannyira, hogy csak anyja sírjának meglátogatása céljából hagyta el szobáját. Egy ilyen alkalommal megcsúszott, elesett és beverte a fejét, eszméletlenül találtak rá. Mikor otthon magához tért, kijelentette, hogy új lelket kapott és a Teremtő magasabb szellemi szintre emelte. Úgy döntött, ezentúl teljesíteni fog minden vallási parancsolatot, beleértve azokat, amelyek betartása csak a férfiak számára kötelező. Onnantól kezdve férfiruhában járt, naponta háromszor imádkozott és újra elmélyült a vallási tanulmányokban.

Rövid idő alatt ismert lett városszerte; tiszteletet váltott ki híveiből és azokból is, akik fenntartással fogadták új életvitelét. Ismerői új neveket találtak ki számára, egyesek „a ludomiri lány”, mások „a szent szűz” néven emlegették, de mivel ez utóbbi Jézus anyjának megnevezése, inkább az előző, vagy a kettő kombinációja: „a ludomiri szűz” maradt fenn. Hűséges híveinek száma egyre gyarapodott, férfiak és nők – főként a szegényebb réteghez tartozók – egyaránt felkeresték tanházát, amelyet örökségéből alapított. Rabbik is ellátogattak, hogy meghallgassák tanításait, és ez csak még nagyobb népszerűséget szerzett számára. Sokan keresték fel gondjaikkal: betegek, házastársra vágyók vagy éppen anyagi problémákkal küzdők, és híre ment, hogy képes csodákat véghezvinni. A környezetében ezért csodarabbiként kezdték emlegetni és ő úgy is viselkedett, ennek ellenére egyes források szerint a nyilvános eseményeken eltakarta az arcát, ügyelve ezzel a női szemérmességi szabályok betartására.

Évek teltek így el, de hát semmi nem tart örökké. A körülötte lévő férfiak idővel lázadni kezdtek ellene népszerűsége miatt, amihez hozzájárult afeletti aggodalmuk is, hogy példáján felbuzdulva női követőkre akad, ez pedig felborítaná a közösség egyensúlyát. Apja kívánsága halála előtt az volt, hogy szükség esetén kérjen tanácsot a környék legtekintélyesebb vallási vezetőjétől, a csernobili rabbitól, miként folytassa útját. Hanna nem sietett eleget tenni az apai kérésnek, de bírálóinak sürgetésére végül beadta a derekát. A beszélgetés részleteit homály fedi, ám tény, hogy az akkor 40 éves Hanna úgy döntött, férjhez megy, felhagy a tanítással és éli a chaszid asszonyok megszokott életét. Házassága azonban nem volt sikeres és rövid idő után véget ért. Hívei közben sorra elpártoltak tőle, azt állítva, hogy az a szellemiség, amely alkalmassá tette vezetőként működni, már elhagyta. 1859-ben búcsút mondott szülővárosának és Jeruzsálembe utazott. Annak ellenére, hogy a chaszidoknak nem volt nagylétszámú képviseletük akkoriban a Szentföldön, egy kisebb csoport örömmel üdvözölte érkezését. A következő években egy jeruzsálemi felsőfokú vallásos iskolában tanult és tanított. A szent városban fejezte be életét 1888-ban, család nélkül, hívei körében. Síremléke az Olajfák hegyi temetőben látható.

 

Forrás