Ki nem ismerné Magyarországon a fenti, szólássá gyökeresedett kötetcímet, így természetesen azonnal tudható kiről is szól alábbi írásunk. 

Székely Andor vas- és műszaki nagykereskedő és jómódú felvidéki felesége második gyermekeként született 1927. április 3-án Székely Éva. Rendszeresen jártak szombatonként zsinagógába és természetesen otthon is megtartották az ünnepeket.

A későbbi Pillangókisasszony két évet (1939-41) úszott a Fradiban, már 13 évesen tagja volt a folyamúszó bajnokságot nyerő ifjúsági váltónak, egy évvel később pedig sorra javította a felnőtt magyar csúcsokat mellúszásban. (Még nem volt külön szám a pillangóúszás, hősnőnk pillangózta végig a világon első nőként a 200 méteres távot.) 1941-ben a Margitszigeten egy verseny közben lerángatták a rajtkőről, mert egy kormányrendelet szerint, nem volt helye a „megtisztított” honi sportban. Végül ezen a viadalon indulhatott, és csúcsokat javíthatott, ám több versenyen már nem állhatott rajthoz. Édesanyja vigasztalta: „Évikém, meglátod, leszel te olimpiai bajnok!”

Aztán negyvenketten (!) szorongtak Szent István téri lakásuk két szobájában. A háború végét csak tizenketten érték meg közülük. A többieket a nyilasok elhurcolták, és a Dunába lőtték. Egyszer Székely Évát is vinni akarta a keretlegény, már megfogta, amikor édesapja rákiáltott:

„Ő Székely Éva, a legnagyobb magyar úszó. Egyszer büszke lesz, ha meghagyja az életét.”

Ez hatott és elengedte. Évekkel később találkozott újra a bajnoknő és az őt életben hagyó. A férfi akkor már ávós őrnagyként adta át a díjat egy hazai verseny megnyerése után.

1948 elején súlyos betegséget szenvedett, hat hétig az ágyat nyomta. Talán emiatt sem szerepelt úgy a londoni olimpián, ahogyan szeretett volna, s „csak” negyedik helyen zárt, az örök honi vetélytárs, Novák Éva mögött. Aztán 1952-ben eljött az olyannyira várt pillanat: Helsinkiben az utolsó hosszig vezető Novákot megelőzve valóra váltotta gyerekkori álmát: olimpiai bajnok lett. S boldogan ölelhette át „Mestit”, Sárosi Imrét, akinek kedvenc tanítványa volt.

Majd feleségül ment Gyarmati Dezsőhöz, s 1954 májusában megszületett Andrea lánya. Két év múlva pedig már esélyesként várta a melbourne-i olimpiát, akkor már igazi mellúszóként. A forradalom hírére haza akart térni a külföldi edzőtáborból lányához és szüleihez, de nem engedték. Gondolatai itthon jártak, így nem tudta megvédeni címét és ezüstérmet szerzett.

A fenti sikerek mellett nyolcszor nyert főiskolai világbajnokságot és tízszer tartotta a világcsúcsot. 1960-ban abbahagyta az úszást, s bár okleveles gyógyszerész is volt, visszatért a medencéhez. Edzőként saját lányát is tréningezte, közösen nyertek Európa-bajnokságot, ám a vágyott olimpia bajnoki cím elmaradt. Andrea 1972-ben, Münchenben egy ezüst-, és egy bronzérmet szerzett.

1976-ban bekerült a Hall of Fame-be a vizes sportok Halhatatlanjai közé, 2004 óta a Nemzet Sportolója volt, míg 2006-ban Nemzetközi Fairt Play díjat kapott. 2007-ben sportolói és edzői életpályája elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki.

1981-ben írta első könyvét, „Sírni csak a győztesnek szabad” címmel, melyet öt év múlva a „Jöttem, láttam… Vesztettem?” követett, majd 1989-ben a harmadik: „Megúsztam”.

Volt férje, a vízilabdázó Gyarmati Dezső szintén olimpiai bajnok, miként egykori veje, a kajakos Hesz Mihály. Imádott unokája, Hesz Máté (Móci) junior világ-, és Európa-bajnoki címet nyert vízilabdában.

Székely Éva életének 93 évében, 2020 február 29-én hunyt el. Két évvel később, 2022. április 2-án nevét felvette a Csillaghegyi Árpád Forrásfürdő és Székely Éva Uszoda.