Aki részt vett Izraelben egy reggeli imán, tapasztalhatta, hogy az ősi „papi rendhez” tartozó Kohaniták, -a Lévi törzsbeli Áron fiainak leszármazottjai-  a Tóra biztosította joguk és kötelességüknél fogva áldást mondanak a közösség tagjaira. Izraelen kívül, a szétszórtságban, közösségi, „Papi áldás” csak ünnepnapokon történik. Ez az ősi rítus, a „Düchenolás” nevét a Jeruzsálemi Szentély emelvényről kapta, ahonnan az áldás elhangzott. Az áldás szövege Mózesi eredetű: „Áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg! Világíttassa az Örökkévaló neked az ő színét  és könyörüljön rajtad!

Fordítsa feléd az Örökkévaló az ő színét és adjon neked békét!” (IV.M. 6:24-26)

A hagyományhoz hozzá tartozik, hogy az áldás elhangzása alatt a közösség tagjai arccal az áldást osztó (lehetnek többen is) felé fordulnak, nem nézhetnek rá, ezért táleszt borítanak fejünkre. A kohaniták, miután a Léviták leöntik kezeiket,  cipőjüket leveszik lábukról. Az  áldást jellegzetes kéztartással, fejüket és kezüket  tálesszal letakarva, tradicionális kantációval mondják úgy, hogy nem nézhetnek kezeikre. Tenyereik, fej magasságába vannak emelve, a két nagyujj érinti egymást, a két kézen a III. és IV újak V formájú nyitásban vannak.

Az áldást ismertető Tóra szöveg (IV.M. 6/24-27) így folytatódik: „ És helyezzék nevemet Izrael fiaira, és én megáldom őket” (u.o.27.) A áldást kohenek csak közvetítői, szócsövei Isten áldásának! Fontos elvárás, hogy szolgálatukat hassa át a szeretet.

Ennek kapcsán mondta Jekutiél Jehuda Halberstam Sanz-Klausenburg rabbija (1905-1994 Krakkó): „Izrael gyermekei, a Tóra, és az Örökkévaló az áldással eggyé válnak: egymásra vannak utalva. Csak az szeretheti a Tórát, aki szereti a testvéreit, és csak az szeretheti igazán az Örökkévalót, aki szereti a Tórát”.

„Papi áldás” elhangzik amikor az apa megáldotta gyermekét, bar mizva, bát mizva (felnőtté avatás), esküvő, rabbiavatás, de más alkalommal is.

Mose ben Israel Iszerlesz (1525-1572 Krakkó) a „Sulchán Áruch” című vallási parancs-  gyűjtemény  szerzője felvetett egy kényes problémát! A Tóra szószerinti értelmezése szerint, csak kohanita mondhat áldást a fenti tórai szöveggel. Mindenki más,  szembe megy a Tóra szövegével  Mose Iszerlesz,  zseniális „kiskaput” talált a paradigma feloldására! Eszerint, aki „nem kohen” és áldást mond, nem saját, Isten, szeretetét közvetíti, gyakorolja…tanulja! Ilyen értelemben a rabbi érvelése logikus. Abban az esetben, ha a „kohanta áldás” szövegét tanuljuk, értelemszerűen nem mondunk áldást. A hangsúly azon van, hogy a szöveget minden esteben helyesen kell mondani bármilyen is a szöveg érzelmi, metafizikai értelmezése.

Yoel Sirkes (1561-1640) krakkói rabbi szemben menve az előbbiekkel állította, hogy bárki, mondhat Papi áldást a lényeg, hogy ne  kohén kéztartással,  kinyújtott karokkal mondja!

Harmadik opcióként, Eliezer Dávid Grünwald szatmári rabbi (1867-1929) felhívta a figyelmet, hogy amikor péntek este az apa, a Papi Áldás szövegét mondva megáldja gyermekeit, ne mindkét kezét, csak egyiket helyezze gyermekei fejére. Abból indult ki, hogy egy kézen lévő ujjak összesen tizenöt ujjpercből állnak, a kohanita áldás ennyi szóból áll, elég egy kéz ráhelyezése is. Ha két gyereke van, akkor a helyzet adott, helyezze egyik kezés az egyikre, másikat a másikra.Ha több gyereke van, felváltva helyezze kezeit gyermekei fejére.

Persze, mindet összevetve a lényeg az áldáson van, ahogy az áll: “Megáldom a téged áldókat…” (I.M. 12/3.)

„Áldj meg édesapám- kérlelte esküvőjén lánya Rabban Gamlielt. Ekkor apja ezt mondta: „ Adja Isten, hogy ne térj többé vissza hozzánk!”  Milyen áldást ez, amit mondtál édesapám?- kérdezte kétkedve a lány! A legjobb, amit kívánhatok neked: „Légy boldog új hajlékodban és ne kívánkozz vissza férjed mellől a szülői házba” (Bráchot3b. Toszafot)