Hetiszakaszunk a Korách. Korách lázadást szított Mózes és Áron ellen. Megkérdőjelezte Mózes tekintélyét és Áron főpapi tisztségét. Miután megkapták a lázadók a büntetésüket, azaz elnyelte őket a föld, Áron tisztségének legitimitása, mint főpap, tisztázatlan maradt. Ez csak akkor rendeződött, miután az Ö-való kérte Mózest, hogy mind a 12 törzs vezetőjétől vegyen egy vesszőt és tegye azokat a Szentélybe, a Frigyláda elé, hogy a vessző, melyet kiválaszt I-ten, kivirágozzék. Mózes követte az Úr utasításait, és íme: „És volt másnap, hogy Mózes bement a bizonyság sátorába s íme kivirult Áron vesszeje, a Lévi házáé; bimbót fakasztott, virágot hajtott és mandolát érlelt.” (4Móz. 17. 23.)

Amikor egy gyümölcsfa termést hoz, a virágai, melyek megelőzik a termést, elszáradnak és lehullanak. Azonban Áron vesszejének esetében, a Tóra megállapítja, hogy nemcsak mandulát érlelt, hanem a rügyek és a virágok is épek, frissek maradtak.

Moshe Feinstein magyarázata szerint I-ten azt akarta, hogy felismerjük, nemcsak a gyümölcs az érték, hanem a virágok és rügyek is számítanak, amelyek megelőzik. A gyümölcs – magyarázza – a végtermék; ez a talajművelés, vetés, öntözés és betakarítás folyamatának végeredménye. Munkánk sikerét általában a meghozott gyümölcs alapján ítéljük meg. A gyümölcsök elérésének folyamata legfeljebb másodlagos és csekély jelentőségű.

 

Mit tanít nekünk a Tóra a „virágok és rügyek” értékének kiemelésével?

Korách végzetes tévedésének talán az is része volt, hogy túlságosan a végeredményre koncentrált. „…Elég nektek! Mert az egész község, mindnyájan szentek és közöttük van az Örökkévaló; miért emelkedtek hát az Örökkévaló gyülekezete fölé?” (4Móz. 16. 3.) Rási megmagyarázza Korách kifogását: „Mindannyian tanúi voltunk a kinyilatkoztatásnak a Szináj – hegynél!” Szűk értelemben véve Koráchnak igaza volt; nem volt lényeges különbség Mózes Szináj-hegyi élménye és a nép között. Mindannyian közvetlenül, közvetítő nélkül hallották I-ten szavát. A végeredmény – a gyümölcs – mindenkinek ugyanaz lett.

A népnek azonban ez ajándék volt. Keveset tettek érte. Alig hét héttel azelőtt vezette ki I-ten őket az egyiptomi rabszolgaságból. Most a végső ajándékot kapták; a Tórát. Hajthatatlanok voltak: Ha elfogadjuk a Tórát, akkor: „Magát a királyt akarjuk látni! (Rási S’mot 19. 9.)” Kívánságuk teljesült, és megtapasztalták a közvetlen kinyilatkoztatást.

Ezzel szemben Mózes Szináj – hegyén szerzett tapasztalata, bár végső soron hasonló volt a népéhez, valójában nagyon eltérő volt. Mózes bizonyos értelemben egész életében a Tóraadásig dolgozott. Fiatal korában Egyiptomban védte a zsidó rabszolgákat. Ő volt az Ö-való hírnöke, aki tíz csapással sújtotta az egyiptomiakat. Kivezette a népét Egyiptomból, és kettéválasztotta nekik a tengert. Az ő számára mindez csak előkészület volt az utolsó lépéshez; mely a Tóra adása volt. Bizonyos értelemben Mózes „szináji gyümölcsei” teljesen kirügyeztek és kivirágoztak; a nemzet tagjai csak „gyümölcsök a pálcán”. Tehát az egész nép tanúja volt a kinyilatkoztatásnak a Szináj hegyen – a „gyümölcsök” mindegyike ugyanolyan ízű és kinézetű volt, de valójában összehasonlíthatatlanok.

Mennyire releváns ez a tanítás a mai korban? Olyan társadalomban élünk, ahol csak a „gyümölcs” számít. A csirkék hormonokat kapnak, melyektől gyorsabban nőnek, a nap 24 órájában kivilágított ólban „élnek”, hogy többet egyenek és kevesebbet aludjanak; minél többet termeljenek.

Szinte mindent készen kapunk, a gyümölcs, az eredmény a fontos, az érés folyamata, az út az eredményig másodlagos; azonban az „érett gyümölcsig” tartó út minősége legalább annyira fontos, mely hozzájárul az ember szellemi, erkölcsi, fejlesztéséhez, nemesítéséhez is.

 

 

 

B. Schmidt Dániel