Június 20-án mutatták be Dankó István: „Itt pihenj, leányom, hajnalhasadtáig…” A kunszentmártoni és tiszazugi zsidó közösségek emlékezete című kötetét a kunszentmártoni „Szabó Gyula” Művelődési Központban. A könyvbemutató kapcsán beszélgettünk az íróval.

– Ön alig múlt 30 éves mégis a múlttal, családtörténettel, helyi közösségekkel foglalkozik, ez ebben a korban nem nagyon jellemző. Mi indította arra, hogy a kunszentmártoni és tiszazugi zsidó közösségek történetét feldolgozza és egy kötetben megírja?

– Munkámból adódóan emberekkel, illetve családokkal foglalkozom, családok születésénél vagyok jelen, hiszen már nyolc éve szülész-nőgyógyászként dolgozom. Több ezer gyermeket segítettem világra. Nagyon szeretem csinálni, ez a pálya az én utam. Ráadásul ezen belül is még szakosodtam meddőség, endokrinológia irányba, így egy kicsit még tovább erősödött bennem az elköteleződés a családok iránt, hogy ott segíthessek, ahol esetleg nehezebb a gyermekáldás. Az indíttatás tehát egyfelől nyilván a munkámból adódik, másrészt magam is családfakutatással foglalkozom. A kunszentmártoni közösség, az ott élő emberek a szoros kapcsolatot alakítottak ki a szomszédos falvakkal, egyik faluból házasodtak a másikba, így ez a régió családfakutatás szempontjából nagyon jól feltérképezhető, hiszen mind az egyházi, mind a polgári anyakönyvek elérhetőek, szerencsére nagyon nagy forrásanyag maradt föl. Természetesen a saját családom után is kutattam és közben vetődtek fel bennem kérdések. A kutatásaim révén kerültem szorosabb kapcsolatba a közösséggel és nagyon érdekesnek találtam a történetüket, illetve tragikus sorsukat pedig rendkívül szomorúnak. Ezzel a könyvvel emléket szerettem volna állítani a közösségnek. A kötet Barna Gábor professzor úr javaslatára született meg, hiszen eredetileg nem a publikálás volt a célom. Professzor úrral teljesen véletlenül ismerkedtem meg, Ő egyébként szintén kunszentmártoni.

– Kutatásként indult, de mikor határozta el, hogy könyv szülessen belőle?

– Tavaly szeptemberben, ebben professzor úr és Róna Tamás főrabbi úr nagyon sokat segítettek. A kötet négy tanulmányban foglalja össze a kunszentmártoni és a tiszazugi falvak izraelita közösségeinek történetét nagyon gazdag forrásanyaggal, anyakönyvi adatokkal, korabeli újságcikkekkel, visszaemlékezésekkel. Bemutatok néhány sírkövet is, amely között egészen különlegesek is vannak, főképpen a XIX. századból, amikor egy-egy sírkő nemcsak az elhunyt nevét örökíti meg, hanem verses akrosztichonban is méltatja az elhunytat. Ezek nagyon értékes források, irodalmi értékük is van a történelmin és a vallásin túl. A négy tanulmány a közösségek XX. századi történetével foglalkozik egészen 1944-ig. Terveim között szerepel az 1945 utáni visszatérés, újrakezdés és a hitközség megszűnése történetének feldolgozása is.

– Hogyan épül fel a kötet?

– Az első fejezetben foglalkozom az áttérések történetével. Áttérést mondok, mert nem szeretem azt a szót, hogy kikeresztelkedés, annak van egy kicsit pejoratív színe is. Kunszentmárton ugyanis alapvetően katolikus dominanciájú közösség volt. Nagyon érdekes, mi lett azoknak a sorsa, akik az 1920-as, ’30-as, ’40-es években áttértek, sajnos tragédia, hiszen őket is elhurcolták. Igyekeztem alaposan feldolgozni a családok történét. Ebben a fejezetben egy kis kultúrtörténet is van, korabeli törvények, törvénycikkek, ki minősült izraelitának a vegyes házasságok kapcsán és egy kis vallástörténeti adalék is.

A következő fejezet a kunszentmártoni zsidó temetőkről szól, hiszen két izraelita temető is van, amit egyébként nagyon kevesen tudnak a városban is.

A harmadik fejezet a 181 mártírhalált halt izraelitáknak állít emléket. Nekik gyakorlatilag sokáig a nevük is ismeretlen volt, hiszen korábban volt két emléktábla, ami a névsorukat tartalmazta, de amikor a 60-as években a zsinagógát eladták a két emléktábla eltűnt és a rajtuk lévő névsor feledésbe merült. Egészen addig, amíg Barna Gábor professzor úr révén meg nem kaptam ezeknek az emléktábláknak a fényképeit. Így közzé tudtam tenni újra a névsort, sőt a családoknak, illetve az egyes mártírhalált halt embereknek a történetét is. Szerintem ez is rendkívül érdekes és egy kicsit jobban rávilágít arra, mi is történt 1944 májusában, júniusában, illetve próbáltam föltárni azt is, hova kerültek a kunszentmártoni zsidók. Mint kiderült két transzport indult, mindkettő Auschwitzba, alig térhetett haza valaki.

A negyedik fejezet a tiszazugi falvakról, az ott élő közösségekről, az ő emlékükről szól főként anyakönyvi forrásokra támaszkodva. Két olyan falu volt, ahol jelentősebb közösség élt, ez Csépa és Öcsöd. Öcsöd ilyen szempontból nagyon érdekes, ott fönnmaradt ugyanis az izraelita temető, ahol nagyon különleges sírkövek vannak. Kevesen tudják, hogy a kunszentmártoni izraelita közösség két híres rabbit adott a világnak. Az egyikük a győri főrabbi a Róth családból, Dr. Róth Emil, róla utcát is neveztek el Győrben, illetve Kálmán Ödön, aki szintén híres főrabbi volt, könyvet is írt. Mindketten kunszentmártoni születésűek voltak. Megkockáztatom, hogy szinte senki nem őrzi az emlékezetüket, hiszen ez nem egy ismert tény, pedig rájuk is büszkének kell lennünk, mert rendkívül kiemelkedő vallási vezetők voltak.