Ez egy rendkívüli pillanat a zsidó történelemben, jó és kevésbé jó okokból. Közel 4000 év óta először van egyszerre szuverenitásunk és függetlenségünk Izrael földjén és államában, valamint szabadságunk és egyenlőségünk a diaszpórában a nemzetek többségében. Voltak idők – túlságosan rövidek – amikor a zsidóknak megvolt az egyik vagy a másik, de korábban soha nem volt mindkettő egyszerre. Ez a jó hír.

 

A kevésbé jó hír azonban az, hogy az antiszemitizmus újra visszatért, noha a holokauszt emléke még elevenen él. Izrael Állam továbbra is elszigetelt a nemzetközi politikai színtéren. Még mindig ellenségek veszik körül. És ez az egyetlen nemzet az Egyesült Nemzetek Szervezetét alkotó 193 nemzet közül, amelynek puszta létjogosultságát folyamatosan kétségbe vonják, és mindig veszélyben van.

 

Mindezek fényében itt az ideje, hogy újra megvizsgáljuk az e heti parasában szereplő szavakat, amelyeket a pogány látnok – Bileám mondott, és amelyek sokak számára a zsidó történelem és sors leghatásosabb összegzésének tűnnek:

 

כִּי מֵרֹאשׁ צֻרִים אֶרְאֶנּוּ וּמִגְּבָעוֹת אֲשׁוּרֶנּוּ הֶן עָם לְבָדָד יִשְׁכֹּן וּבַגּוֹיִם לֹא יִתְחַשָּׁב:

 

Mert a szirtek csúcsáról látom őt és a dombokról szemlélem őt;

íme, ez egy olyan nép, amely külön lakik és nemzetek közé nem számítja magát. (4M23/9)

 

A huszadik század két vezető izraeli diplomatája – Jaakov Herzog és Naftali Lau-Lavie – számára ez a vers megtestesítette a holokauszt és Izrael állam megalapítása után a zsidó néphez tartozás érzését. Herzog, Izrael egyik főrabbijának fia és Chaim bátyja, aki Izrael elnöke lett, 1965-től 1972-ben bekövetkezett haláláig a miniszterelnöki hivatal főigazgatója volt. Naftali Lavie, Auschwitz túlélője, aki Izrael New York-i főkonzulja lett, megélte, hogy testvére, Jiszráel Meir Lau Izrael főrabbija legyen. Herzog összegyűjtött esszéi Bileám szavaiból vett címmel jelentek meg: Egy nép, amely egyedül lakik. Lavie műve pedig a „Bálám próféciája” címet kapta – ismét erre a versre utalva[1].

 

Mindkettőjük számára a vers a zsidó nép egyediségét fejezi ki – egyrészt elszigeteltségét, másrészt dacosságát és ellenállóképességét. Bár a világ valaha ismert legnagyobb szuperhatalmainak ellenállásával és üldöztetésével szembesült, mégis túlélte mindegyiket.

 

Tekintettel azonban az antiszemitizmus visszatérésére, érdemes elgondolkodni a vers egy sajátos értelmezésén, amelyet a Volozsin jesiva vezetője, R. Naftali Cvi Jehuda Berlin – közismert rövidítéssel Neciv – (Oroszország, 1816-1893) adott. Neciv a verset a következőképpen értelmezte: minden más nemzet esetében, amikor népe száműzetésbe ment és beilleszkedett az uralkodó kultúrába, elfogadásra és tiszteletre talált. A zsidók esetében ennek az ellenkezője történt. A száműzetésben, amikor hűek maradtak hitükhöz és életmódjukhoz, képesek voltak békében élni nemzsidó szomszédaikkal. Amikor megpróbáltak asszimilálódni, megvetésre és gyalázkodásra találtak.

 

A mondatot, mondja Neciv, ezért így kell olvasni: “Ha ez a nép megelégszik az egyedülléttel, hű marad megkülönböztető identitásához, akkor képes lesz békében lakni. Ha azonban a zsidók olyanok akarnak lenni, mint a nemzetek, akkor a nemzetek nem fogják őket tiszteletre méltónak tartani.”[2]

 

Ez egy rendkívül jelentős kijelentés, figyelembe véve azt az időt és helyet, amelyben és ahol elhangzott, nevezetesen Oroszországot a tizenkilencedik század utolsó negyedében. Abban az időben sok orosz zsidó asszimilálódott, néhányan áttértek a kereszténységre. Az antiszemitizmus azonban nem csökkent. Nőtt, és 1881-ben több mint száz városban bekövetkezett pogromok során erőszakba torkollott. Ezeket követték a hírhedt 1882-es antiszemita májusi törvények. Felismerve, hogy veszélyben vannak, ha maradnak, 3-5 millió zsidó menekült nyugatra.

 

Ebben az időben Leon Pinsker, egy zsidó orvos, aki hitt abban, hogy a humanizmus és a felvilágosodás elterjedése véget vet az antiszemitizmusnak, azonban ekkor megváltozott a véleménye és megírta a szekuláris cionizmus egyik korai művét, az „Auto-emancipáció”-t (1882). Neciv szavaihoz feltűnően hasonlóan fogalmazott: “A más népekkel való összeolvadásra való törekvés során (a zsidók) tudatosan lemondtak bizonyos mértékig saját nemzetiségükről. Mégis sehol sem sikerült elérniük, hogy polgártársaik részéről egyenrangú őslakosként ismerjék el őket”. Megpróbáltak olyanok lenni, mint mindenki más, de ez csak még jobban elszigetelte őket.

 

Valami hasonló történt Nyugat-Európában is. A felvilágosodás és az emancipáció távolról sem vetett véget a zsidókkal szembeni ellenségeskedésnek, hanem csupán azt eredményezte, hogy a vallási zsidóellenességből faji antiszemitizmus lett. Erről senki sem beszélt megrendítőbben, mint Theodor Herzl A zsidó állam című művében (1896):

 

Mindenütt őszintén igyekeztünk beolvadni a környező közösségek társadalmi életébe, és megőrizni atyáink hitét. Ezt nem engedték meg nekünk. Hiába vagyunk hűséges hazafiak, hűségünk néhol a végletekig megy; hiába hozzuk ugyanazokat az élet- és vagyonáldozatokat, mint polgártársaink; hiába törekszünk arra, hogy szülőföldünk hírnevét a tudomány és a művészet terén, vagy gazdagságát a kereskedelem és a gazdálkodás révén növeljük. Azokban az országokban, ahol évszázadok óta élünk, még mindig idegenként néznek ránk… Bárcsak nyugton hagynának bennünket… De azt hiszem, nem hagynak bennünket nyugton.

 

Minél inkább sikerült olyanoknak lennünk, mint mindenki más – utalt Herzl -, annál inkább nem kedveltek minket a többiek. Tudatosan vagy sem, de ezek a XIX. századi hangok egy olyan érzést visszhangoztak, amelyet 26 évszázaddal ezelőtt Jechezkél próféta fogalmazott meg először, amikor I-ten nevében szólt a babiloni zsidó száműzöttek közül a leendő asszimilálódókhoz:

 

וְהָעֹלָה עַל רוּחֲכֶם הָיוֹ לֹא תִהְיֶה אֲשֶׁר אַתֶּם אֹמְרִים נִהְיֶה כַגּוֹיִם כְּמִשְׁפְּחוֹת הָאֲרָצוֹת לְשָׁרֵת עֵץ וָאָבֶן:

 

Ami pedig lelketekben támad, az nem lesz meg, az, amit ti mondtok: legyünk olyanok, mint a nemzetek, mint az országok nemzetségei, szolgálva fát és követ.  (Jechezkél 20/32)

 

Az antiszemitizmus a gyűlölet világának egyik legösszetettebb jelensége, és nem lehet leegyszerűsíteni. De van valami maradandó jelentőségű a nézetegyezésben Neciv, korának egyik legnagyobb rabbinikus tudósa és a két nagy szekuláris cionista, Pinsker és Herzl között, bár annyi minden másban különböztek. Az asszimiláció nem gyógyír az antiszemitizmusra. Ha az emberek nem szeretnek azért, ami vagy, nem fognak jobban szeretni azért, mert úgy teszel, mintha az lennél, ami nem vagy.

 

A zsidók nem tudják gyógyítani az antiszemitizmust. Erre csak az antiszemiták képesek, azzal a társadalommal együtt, amelyhez tartoznak. Ennek az az oka, hogy nem a zsidók okozzák az antiszemitizmust. Ők a célpontjai, de ez valami más. Az antiszemitizmus oka a kultúrák mélységes rossz állapota, amelyekben megjelenik. Mindig akkor fordul elő, amikor egy társadalom úgy érzi, hogy valami nagyon nincs rendben, amikor mély kognitív disszonancia van a dolgok jelenlegi és az emberek által helyesnek vélt állapota között. Az emberek ilyenkor két lehetőséggel szembesülnek. Vagy megkérdezik: “Mit rontottunk el?”, és elkezdik helyrehozni a dolgokat, vagy megkérdezik: “Ki tette ezt velünk?”, és bűnbakot keresnek.

 

Évszázadról évszázadra a zsidókat tették bűnbakká olyan eseményekért, amelyekhez semmi közük nem volt, a középkori járványoktól kezdve a mérgezett kutakon át a kereszténység belső feszültségéig, Németország vereségéig az első világháborúban és számos muszlim állam mai alulteljesítéséig. Az antiszemitizmus betegség, és ezt a betegséget nem tudják a zsidók meggyógyítani. Gonosz is, és azok, akik eltűrik, amikor tiltakozhatnának ellene, cinkosai a gonosznak.

 

Nincs miért bocsánatot kérnünk azért, hogy ragaszkodunk a másságunkhoz. A judaizmus a birodalmak elleni tiltakozásként indult, amelyet a Teremtés könyvében Bábel-, a Kivonulásban pedig az ókori Egyiptom jelképez. Ezek voltak az első nagy birodalmak, amelyek a kevesek szabadságát a sokak leigázása árán érték el.

 

A zsidók mindig is irritálták a birodalmakat, mert ragaszkodtunk az egyén méltóságához és szabadságához. Az antiszemitizmus vagy egy hanyatló kultúra utolsó lélegzetvétele, vagy egy új totalitarizmus első figyelmeztető jele. I-ten megparancsolta őseinknek, hogy legyenek mások, de nem azért, mert jobbak voltak másoknál – “Nem a ti igazságotok miatt adja nektek az Ö-való, a ti I-tenetek ezt a jó földet” (5M9/6) -, hanem azért, mert a másságunkkal megtanítjuk a világot a másság méltóságára. A birodalmak egységet akarnak erőltetni a plurális világra. A zsidók tudják, hogy az egység a mennyben létezik; I-ten a földön sokféleséget teremt.

 

Van egy alapvető különbség a mai antiszemitizmus és a múltbeli elődei között. Ma van Izrael Állam. Nem kell többé félnünk attól, amit a zsidók az 1938-as Eviani Konferencia után fedeztek fel, amikor a világ nemzetei bezárták kapuikat, és a zsidók tudták, hogy nincs egy négyzetcentiméterük sem a földön, amit Robert Frost értelmében otthonuknak nevezhetnének, nevezetesen annak a helynek, „ahol be kell fogadniuk, ha nincs hová menned”[3] Ma van otthonunk – és minden támadás a zsidók és Izrael ellen ma csak arra szolgál, hogy a zsidókat és Izraelt erősebbé tegye. Ezért az antiszemitizmus nemcsak gonosz, hanem önpusztító is. A gyűlölet elpusztítja a gyűlölködőt. Soha semmit nem nyertek azzal, hogy a zsidókat vagy bárki mást bűnbakká tettek a saját bűneikért.

 

Mindez nem csökkenti azt a komolyságot, amellyel másokkal együtt kell küzdenünk az antiszemitizmus és minden más vallási vagy faji gyűlölet ellen. De Neciv szavai maradjanak velünk. Soha nem szabad feladnunk különlegességünket. Ez tesz minket azzá, akik vagyunk. És nincs ellentmondás e között és a próféták univerzalizmusa között sem. Éppen ellenkezőleg – ez az életet megváltoztató gondolat: egyediségünkben rejlik az egyetemességünk. Azzal, hogy olyanok vagyunk, amilyenek csak mi vagyunk, hozzájárulunk az emberiséghez, azzal, amit csak mi tudunk adni.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

 

[1] Yaacov Herzog, Egy nép, amely egyedül lakik, Weidenfeld és Nicolson, 1975. Naphtali Lau-Lavie, Bálám próféciája, Cornwall Books, 1998. A bevezetőben Amichai Yehuda Lau-Lavie idézi ezt a verset. Héberül azonban a mű címe Am ke-Lavie volt, ami utalás Bálám későbbi szavaira: “A nép felkel, mint az oroszlán, felkel, mint a fiatal oroszlán” (4M23/24) – ez a Lavie héber névjáték, ami oroszlánt jelent.

[2] Ha-amek Davar a 4M23/9-hez.

[3] Robert Frost, “A béres halála”.