Ben-Mattitjáhu és Flavius – ezt a két nevet illeszthetjük a címben szereplők mellé. S hogy viselőjüket, aki véres csaták közepette az ellenséges római táborból jegyezte fel népe, a zsidó nép háborújának tragikus történetét, miként ítélik meg? Erről olvashatunk az alábbiakban.[1]
Áruló volt-e vagy megpróbálta megmenteni testvéreit? Gonosz áruló! – ezt kiáltották felé a lerongyolódott, egymással is viszályban álló zsidók, akik megosztottságuk ellenére olyan hévvel és elkeseredéssel harcoltak a római légionáriusok ellen, amilyet azok sosem tapasztaltak. A háttérben a lerombolt Jeruzsálem, a szétdúlt utcákon a temetetlen halottak tömege, Josephus pedig ott áll a csillogó sisakú római katonák között, mindezt tétlenül szemlélve…
Joszef Ben-Mattitjáhu Jeruzsálemben született egy tekintélyes zsidó család gyermekeként. Apai ágon felmenői papok voltak, anyja pedig a Makkabeus testvérek legfiatalabbja, Jochanan leszármazottja volt. Joszef már fiatalon gazdag tudásra tett szert. Megnyerő, választékos modorának köszönhetően húsz évesen Rómába küldték a család és a barátok ügyes-bajos dolgainak intézésére.
Mikor kitört a római uralom elleni nagy lázadás, a jeruzsálemi vezetők a galileai harcok irányítójának nevezték ki. Erről azonban vagy nem értesítették az ottani erőket, vagy pedig azok nem fogadták el vezetőjüknek, így nem csoda, hogy amikor odaérkezett, hűvös fogadtatásban részesült. Emellett nem talált egységes, szervezett csapatot, csak szétszórt, kisebb csoportokat, amelyek egymástól elkülönülve elbarikádozták magukat a városokban. Végül az akkoriban legfontosabb galileai város, Yodfat védelmének megszervezése mellett döntött.
Ekkor azonban új szereplők léptek színre a római oldalon: a júdeai lázadás leverésére Vespasianust és fiát, Titust küldték, akik mintegy hatvanezer fős csapatukkal blokád alá vették Yodfatot.
Néhány hét elteltével a védők erőfeszítései ellenére a római csapatok egy éjszaka behatoltak a falak mögé és elfoglalták a várost. Ben-Mattitjáhu neve akkorra már ismert volt az ellenség köreiben is, ezért keresni kezdték. Sikerült elmenekülnie: mintegy negyven zsidó harcossal együtt egy barlangban rejtőzött el, amely néhány napig biztos menedéknek tűnt, amíg aztán egy asszony a nyomukra vezette a római katonákat. Azok nem hatoltak be a barlangba, ehelyett ismerősei segítségével próbálták megadásra bírni a vezért, aki viszonylag könnyen beleegyezett volna, de társai hallani sem akartak arról, hogy kiszolgáltassák magukat az ellenségnek.
Vajon pusztán félelme késztette-e erre a lépésre vagy hitte, hogy ez az egyetlen helyes lépés annak a népnek az érdekében, amelyért addig már olyan sokat tett? Ellentmondásokkal tűzdelt írásaiban erre a kérdésre következetes választ ad: ezt tartotta helyes döntésnek.
Amikor a barlangban a katonák megértették, hogy a rómaiak készülnek a behatolásra, eldöntötték, hogy saját kezükbe veszik életüket: végeznek egymással, aztán az utolsó közülük öngyilkos lesz. Talán véletlen volt, talán Isten ujja, hogy Joszef másodmagával a sor végére maradt. Sikerült meggyőznie egyetlen életben maradt társát, hogy adják magukat az ellenség kezére, mert haláluk hiábavaló lenne.
A rómaiak először azonnal ki akarták végezni, de Titusnak vagy megtetszett a karizmatikus zsidó vezér, vagy egyszerűen csak megkönyörült rajta. Úgy döntött, hogy Néró császár elé viszi. Ben-Mattitjáhu azonban cselhez folyamodott: megjósolta Titus apjának, Vespasianusnak, hogy ő lesz a császár, és ezzel elnyerte a hadúr szimpátiáját. Miután feltétlen hűséget fogadott neki, Vespasianus római polgárrá avatta, és attól kezdve Josephus Flavius néven szerepelt. Ezen a néven vonult be a történelemírók sorába és hagyta az utókorra A zsidó háború című fő művét, amelynek befejező mondatában ezt írja:
„Irodalmi értékének megítélését az olvasókra bízom, de hitelességére vonatkozólag bátran merem állítani, hogy egész művem megírásában egyes-egyedül az igazság szolgáltatása volt minden törekvésem”.
