Ma is megoszlanak a vélemények: vannak, akik helyeslik és vannak, akik sérelmezik, hogy a Siratófalnál férfiak és nők nem imádkozhatnak együtt. 1928-ban azonban Erec Israel és a diaszpóra zsidósága egyaránt azon háborodott fel, hogy nem engedélyezték a szent hely előtti tér két részre osztását. Az ekkor lezajlott erőszakos események vezettek a következő év véres zavargásaihoz[1].

A Doár ha’yom című héber nyelvű napilap tudósítója az 1928. szeptember 25-ei számban Botrány a Siratófalnál főcím alatt arról számolt be, hogy a jom kippuri imádkozásra összegyűlt tömeget előző nap reggel kilenc órakor egy angol tiszt rendőrök és egy arab sejk kíséretében arra szólította fel, távolítsák el a férfiak és nők elválasztására felállított paravánt. Miután a hívők éppen az Ámidá imánál tartottak, amelyet mozdulatlanul állva és ki-ki magában mond végig, a sámás[2] kérte a tisztet, várják meg az ima végét. Válasz helyett a tiszt parancsot adott a beosztottjainak, akik durván ütlegelni kezdték az embereket, aztán pedig dühében, amiért nem teljesítették azonnal az utasítását, szétszaggatta az ideiglenes válaszfal vásznát és darabokra törte a keretét. Az imádkozók közül sokan megsérültek. A rendőrök, akik kirángatták az állni nem képes öreg emberek alól a székeket, a nőket sem kímélték: egy amerikai asszony komolyabb sérüléseket szenvedett.

A zsidó sajtó világszerte heteken át cikkezett az eseményről, hiszen nem csak a paraván eltávolításáról volt szó, hanem a szombatok szombatja[3] meggyalázásáról a vallás legszentebb helyén. Politikai és szellemi vezetők rendkívüli gyűléseken ítélték el a rendőrök durva fellépését és ezen keresztül a hívőkre kivetett korlátozásokat.

Meir Dizengoff, Tel-Aviv egyik alapítója és első polgármestere követelte Jeruzsálem brit kormányzója, Edward Keith-Roach leváltását. Joseph Klausner történész az ellen emelt szót, hogy a történelmi területet a muszlimok a maguk szent helyének nyilvánítják. És ha már szentnek tartják – jegyezte meg –, miért mocskolják össze éjszakánként? Chaim Nachman Bialik, a kor egyik legismertebb héber nyelvű költője is felhasználta az alkalmat, hogy szóvá tegye a szent hely elhanyagoltságát – a koszos, minden oldalról szemetes környezetért azonban nem a muszlimokat vagy a briteket, hanem hittestvéreit tette felelőssé.

Röviddel az élénk nemzetközi visszhangot kiváltó esemény után a brit vezetés közzétette magyarázatát a sajtóban „A Siratófal Fehér Könyve” címmel. Az erőszakos fellépés indoklásaként szerepelt, hogy az ottomán hatóságok sem engedélyezték székek, padok és paravánok használatát az imádkozók számára, ezért a rendőrök helyesen cselekedtek, mivel meg akarták őrizni a status quo-t. Felállítottak egy vizsgálóbizottságot is, amely meghallgatta a zsidók és a muszlimok képviselőinek tanúskodását a brit fennhatóság előtti időkről. A zsidók azt állították, hogy nem jelentettek problémát a székek és a paravánok, a muszlimok persze az ellenkezőjéről tanúskodtak. A bizottság az utóbbiaknak adott hitelt és megtiltotta az említett tárgyak bevitelét a fal előtti térségbe.

A tilalmat 1967 júniusában, a hatnapos háború győzelme után oldotta fel az izraeli főrabbinátus. Az azóta eltelt évtizedek során többször került sor összetűzésekhez vezető vitákra feminista- és reformmozgalmak tagjai, valamint (ultra)ortodoxok között a válaszfal létjogosultságáról. Mindkét fél számára kielégítő választ nem sikerül találni, de a kérdés megoldása már nem idegen kézben van, hanem az izraeli hatóságok igencsak hálátlan feladata…

 

Jegyzetek

[1] 1929. augusztus 23-án a jeruzsálemi főmufti által fellázított arabok rátámadtak az óváros zsidó lakosaira. Az egy hétig tartó összecsapásoknak, amelyek még aznap átterjedtek további településekre, 133 zsidó és 87 (egyes források szerint több, mint száz) arab halálos áldozata volt.

[2] Jiddisül samesz: templomszolga.

[3] Jom kippur másik elnevezése.