……vándor arámi volt az atyám, lement Egyiptomba, mint jövevény élt ott csekély számmal és ott nagy, hatalmas és nagyszámú néppé lett. És rosszul bántak velünk az egyiptomiak és sanyargattak bennünket és kemény munkát róttak reánk; és mi felkiáltottunk az Örökkévalóhoz, őseink Istenéhez és meghallotta az Örökkévaló szavunkat és látta nyomorúságunkat, szenvedésünket és szorongattatásunkat. És kivezetett bennünket az Örökkévaló Egyiptomból erős kézzel és kinyujtott karral, nagy félelmetes tettekkel, jelekkel és csodákkal. És elhozott bennünket erre a helyre és adta nekünk ezt az országot, tejjel-mézzel folyó országot.  És íme, most elhoztam a föld gyümölcsének zsengéjét, amelyet adtál nekem ó Örökkévaló!… ( V Mózes 26: 5-10)

  Egy népnek fel kell tennie magának a kérdést, hogy mire emlékezzen és mit felejtsen el. Minden nemzet számára a múlt bizonyos  történelmi vagy természetfeletti elemei központi jelentőséggel bírnak és továbbadódnak , míg más elemek feledésbe merülnek.

 

 A héten olvasott Ki Tavo Tórai szakaszban az első gyümölcsök bemutatásának szertartása nemcsak egy egyszerű felajánlás volt, hanem  mély spirituális élmény is. Ahogy az izraeliták elmondták azokat a szavakat, átélték őseik történetét, mintha ők maguk is ott lettek volna Egyiptomban. A templom falai között állva szinte érezték a rabszolgaság keserűségét és a szabadulás örömét.

 

A történelem bizonyos fordulópontjainál – válság, katasztrófa, csoda – az emberi csoportok, akár szándékosan akár akaratlanul  elmulasztják továbbadni azt amit a múltból ismernek vagy újra keresik azokat az elfeledett elemeket, amelyekhez kapcsolatot tudnak kialakítani.

 

A második században a rabbik a katasztrófára reagálva úgy döntöttek, hogy nem adják tovább történelmünk emlékét ahogy azt a templomi liturgiában elmondták. Szándékosan döntöttek  a felejtés mellett.

Miután Izrael népe a huszadik században példátlan katasztrófát és csodát élt át, nem meglepő, hogy mi mint nép, azon küzdünk, hogy múltunk mely részeire emlékezzünk és melyeket kellene elfelejtenünk. Talán újra be kellene illesztenünk a verset: „És Isten hozott minket erre a helyre és adta nekünk ezt a földet!”

Ezt a részt az izraeliták akkor mondták el, amikor az első gyümölcsöket a szentélybe vitték. Kiváló példája a szertartás és az előadás kölcsönhatásának, amely az emlékezet szolgálatában áll. A zsidó történet lényegi elemei mind jelen vannak egy olyan erőteljes formulában, hogy a második századi rabbik ezt a szakaszt használták a pászka hággádájában a kivonulásról szóló beszélgetés bevezetésére.

A Haggadából azonban a rabbik kihagyják azt a verset amely leírja, hogy Isten bevezeti a népet a földre. Érthető, hogy a templom és a föld feletti szuverenitás elvesztésével élő rabbik a földre való összpontosítást akarták csökkenteni. Azáltal, hogy kihagyták a földre való utalást és a kivonulásra összpontosítottak enyhítették a pusztulás kemény valóságát. Ez betekintést ad számunkra az emberek közös emlékezetének működésébe.

Megjegyzés: Pészahi Haggáda a késő ókori szertartáskönyv, amely magába foglalja a kovásztalan kenyér ünnepén tartott Széder-este rendjét.