A tárgyaknak, ahogy mondják, megvan a maguk sorsa. A kegytárgyaknak kegyes sors dukálna, de a zsidó életben nem mindig adatott meg, hogy egy-egy darabot csak hosszú évek múlva, miután kiszolgálta az idejét, cseréljenek le újjal.

Az őszi ünnepek egyik főszereplője a parochet, azaz a tórafüggöny. A legtöbb közösségben ilyenkor különleges, ünnepi függönyt tesznek fel, amely fehér színével tűnik ki a megszokott környezetből. Kevésbé tehetős hitközségeknél ez nem volt szokás, de tudjuk, egy gyülekezet hitének mélységét nem a külsőségek jelzik.

„Készíts függönyt kék bíborból, piros bíborból, karmazsinból és sodrott byssusból; kötőmunkával készítsétek azt, kérubokkal. És tedd az arannyal bevont négy sittimfaoszlopra, horgaik aranyból, négy ezüst lábon. És tedd a függönyt a kapcsok alá és vidd be oda, a függönyön belül, a bizonyság ládáját; és válassza el nektek a függöny a szentet a szentek szentjétől”… Mózes II. 26. 31-33.

Ezek az utasítások a szent sátorra és a későbbi, épített szentélyre vonatkoznak. Miután a második szentély elpusztítása után nyoma veszett a frigyládának és a szentek szentjének is csak feltételezett helyét ismerjük, a zsinagóga lett az a hely, ahol áldozat bemutatása helyett imák hangzanak el, többek közt azért, hogy bűneink megbocsátást nyerjenek és a helyes útra lépjünk:

 

„Téríts vissza, Örökkévaló, Hozzád és meg fogunk térni; újítsd meg napjainkat, mint egykoron!”[1].

A holokauszt után a közösség nélkül maradt zsinagógákból általában még a háború alatt eltűntek a kegytárgyak, ahol pedig maradt valami, ott a kis létszámú hitközség megszűnése előtt elajándékozta. De kisebb közösségek sokszor már a háború előtt feloszlottak. Erre példa egy kis erdélyi település, Simánd elnéptelenedett hitközsége, amelynek ottmaradt tagjai – saját meghatározásuk szerint „dacos sémi parasztok” – 1926-ban eljuttatták a Szentföldre, Kfar Gideonba a parochetet. Az erről szóló megható levelüket és a „Zsidóországból” érkezett választ az Új Kelet 1926. június 17-ei számából ismerhetjük meg.

A Múlt és jövő című folyóirat 1930. május elsejei száma arról számol be, hogy a berlini hitközség múzeumának egyik falán látható tórafüggönyt I. Frigyes Vilmos császár ajándékozta 1718-ban a haydereutergassei zsinagógának.

 

„A hálás hitközség a fantasztikus oroszlánok és sasok közé odaiktatta nagy fehér héber betűkkel: Éljen Frigyes Vilmos császárunk, emelkedjék az ő dicsősége!”

 

Az IMIT 1934-es évkönyvében pedig Az Országos Magyar Zsidó Múzeum gyarapodása című, adományozás útján odakerült tárgyak felsorolásában ez szerepel: „Monori izr. hitközség: tórafüggöny-részlet, hímzett magyar címerrel.” Fotót vagy rajzot sajnos nem találtam róla. Láthatjuk tehát, hogy az európai zsidóság lojális volt az anyaországhoz és látványosan része kívánt lenni az adott nemzetnek. Nem rajtuk múlt, hogy másként alakult a sorsuk.

A zsinagógák díszítését, amelynek a tórafüggöny is része, még egy tórai idézettel szokás indokolni. Mózes II. 15. 2-ben ezt olvashatjuk:

„…ez az Istenem, hadd dicsőítem, atyám Istene, hadd magasztalom”.

 

Márpedig a dicsőítésnek és magasztalásnak külső megnyilvánulásai is lehetnek. A Magyar Zsidó Szemle 1936/53. száma szerint

 

„…Így jutott be a művészet a zsinagógába és a zsidó vallási életbe; így keletkeztek művészi kivitelű templomok, tóraszekrények és előimádkozói emelvények, gyönyörű szőttes tórafüggönyök, a Tórának ékszerdíszítései, az ötvösművészet remekei, a festett peszach- és purimtálak, és ugyanez a gondolat vezetett a zsidó könyv díszítéséhez is.”

 

Jegyzet:

[1] A tóratekercs visszahelyezésekor recitált sor, forrása: Siralmak Könyve 5. 21. Dr. Pollák Miksa fordítása.