Az idén nincs kerek évfordulója Adolf Eichmann halálra ítélésének (1961. december 15.), de úgy érezzük, a holokauszt 80. évfordulójának évében fel kell idéznünk a 63 évvel ezelőtti eseményt és az azt követő vitákat.
Mi a megfelelő reakció a háborús bűnökre, vajon a büntetőjog adta lehetőségek kielégítő eszközöket biztosítanak-e tömeggyilkosok tetteinek megtorlására? Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatták az izraeli vezetőket, az ország népét és a diaszpóra zsidóságát annak a személynek a perében, aki az európai zsidó lakosság teljes megsemmisítési tervének egyik kiemelkedő felelőse volt.
1960 májusában Adolf Eichmannt a Moszád emberei elrabolták Buenos Aires-i otthonából. Hírhedt pere, amely mérföldkövet jelentett a holokauszt feldolgozásában, 1961 áprilisában kezdődött Jeruzsálemben. Gideon Hausner állami főügyész megnyitó beszéde, az elhangzott drámai tanúvallomások – például a K. Zetnik néven író Jechiel Dinur és Zivia Lubetkin, a lengyel Zsidó Harci Szövetség (ŻOB) vezetésének egyetlen női tagja részéről –, a dokumentumok nyomán felbolydult közvélemény hangjai a mai napig emlékezetesek maradtak. Rendkívüli engedéllyel a tárgyalásokat videoszalagra rögzítették, így a helyszínről kiszorult újságírók számára is hozzáférhetővé vált a teljes anyag.
Az év végén megszületett a halálos ítélet. A vádlott fellebbezését és elnöki kegyelmi kérelmét elutasították, az ítéletet végül 1962. május 31-én, éjfél előtt két perccel hajtották végre. Egészen addig azonban az ítéletet üdvözlő számos vélemény mellett nem kevés hang hallatszott, amely ellenezte a kivégzést.
Az ügy magától értetődően széleskörű érdeklődést váltott ki. A korabeli újságokat böngészve kiderül, hogy az egész világ – beleértve a zsidó közösségeket – hallatni akarta a hangját. Egyszerű, hétköznapi emberek is véleményt nyilvánítottak. Az Izraeli Nemzeti Levéltárban őrzött, „Az igazi amerikai, brit, izraeli és a világ bármely részén élő jószándékú, igaz zsidónak” címzett, New Yorkból feladott levél küldője háromszor rányomtatta a papír aljára a Ne ölj! parancsolatot. Hangsúlyozza, hogy a halálbüntetés mindössze bosszú, ezért zsidókhoz méltatlan cselekedet. Levele végén a feladó kéri a címzetteket, tegyenek meg mindent az ítélet megváltoztatásáért.
Egyik leghíresebb példája a zsidó világból érkezett tiltakozásnak az 1966-ban irodalmi Nobel díjjal kitüntetett Nelly Sachs írónő fellépése, akinek 1939-ben sikerült Németországból Svédországba menekülnie. David Ben-Gurion miniszterelnökhöz címzett levelében az írónő kérte, változtassák az ítéletet enyhébb büntetésre azoknak az embereknek a kedvéért, akik üldözöttek életét mentették meg a pusztítás napjaiban.
A legmeglepőbb tiltakozás Eichmann kivégzése ellen izraeli értelmiségi vezetők csoportjától érkezett. A tagok közül kiemelkedett Martin Buber, a neves filozófus, Gershom Scholem, a nagytekintélyű kabbalakutató, valamint a jeruzsálemi Héber Egyetem Filozófia Tanszékének munkatársai, köztük Samuel Hugo Bergmann, Nathan Rotenstreich és mások. Tiltakozásuk jobbára erkölcsi meggondolásokból és a halálbüntetés következetes ellenzéséből eredt. Állításuk szerint nem Eichmannt kívánták védeni és nem akarták kisebbíteni tetteinek súlyát, hanem meg akarták akadályozni a zsidó népet abban, hogy olyasmit kövessenek el, ami számukra erkölcsileg hibás döntésnek tűnt. Ez a csoport 1962-ben Yitzhak Ben-Zvi államelnökhöz fordult, és kérte, változtassa az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre.
Mint tudjuk, az Eichmann felakasztását ellenzők nem értek célt. Az államelnök a kegyelmi kérvényeket elutasította, a büntetést nem enyhítették, a kivégzést végrehajtották. Eichmann hamvait a Földközi-tengerbe szórták, hogy ne szennyezzék be vele Izrael földjét.
