Chanuka lényegében a chasmoneus zsidó állam függetlenségének ünnepe, így története a zsidó nép számára ma is tanulságos lehet. Nem volt ez mindig így, hiszen a II. század végén összeállított Misna hat rendjében nincs chanukai traktátus. A későbbi, II. és VI. század között született Babiloni Talmudban alig több, mint egy oldalnyi szöveg szerepel róla a megmaradt kancsónyi olaj történetével, a gyertyagyújtás rendjével és a szokásokkal foglalkozva, elbagatellizálva a harcokat és a hősiességet. Jó ok lehetett rá, hiszen ebben az időszakban a zsidók viszonylagos nyugalomban éltek, vezetőik nem vállalták fel, hogy a hősi történetet példaként állítva lázadást szítsanak a többé-kevésbé toleráns hatalom ellen.

Néhány évszázaddal később a cionista mozgalom lett az, amely részletesen foglalkozni kezdett az általunk ma a fények ünnepeként ismert esemény történelmi hátterével. A sorsukat saját kezükbe vevő cionisták nem akartak égi csodára várni, jelképesen ekével és karddal akarták birtokba venni az ősatyáknak ígért földet. Sámson, Gedeon, Júdás Makkabeus, Bar-Kochva, Bar-Giora, Elazár Ben-Yair és társaik, akik évszázadokon át senkinek nem szolgáltak példaképül, a cionisták jóvoltából bukkantak elő a homályból. De hogy még jobban kiemeljék a felsoroltakat, más történelmi alakokat háttérbe szorítottak. Így történt meg, hogy cionista kibucokban a gyerekek nem tanultak Jehuda Ha’nasziról, sőt még a Rambamról sem, csak az ószövetségi hősöket ismerték meg. Mára némileg konszolidálódott a helyzet, s azzal együtt, hogy vérbeli cionista vezetők továbbra is a régi elveket vallják, sok esetben helyet szorítanak a vallás bölcseinek is.

A vallásos cionizmus volt az, amely egyidőben összekapcsolta a csoda történetét a felkelés történetével, azt a két szemléletet, amelyek közül az egyik az emberi küzdelmet és hősiességet domborítja ki, a másik az isteni csodatételt állítja középpontba. A hősiesség mai jelképe a Cahal, Izrael Védelmi Hadserege. Az ország legnagyobb nemzeti ünnepe, a Függetlenségi Nap csúcspontján, amikor a Herzl hegyen a 12 törzs jelképeként meggyújtják a 12 lángot, a háttérben Mordechai Zeira dala szól, amelynek szövegét Aharon Zeév írta. Címe: Fáklyákkal vonulunk, utolsó versszakának nyersfordítása:

„Csoda nem történt velünk, korsónyi olajat nem találtunk. Vérzésig véstük a sziklát, és lett világosság![1]”

A Makkabeusok könyvéből (I. 4. 42-47.) megtudhatjuk, hogy a feladatra kiválasztott papok, akik a törvényt az idegen uralom alatt sem szegték meg, a meggyalázott oltárt elbontották, köveit eltávolították. Megsemmisíteni nem akarták a maradványokat, hanem elkülönítették a templomdombon azzal, hogy idővel majd bizonyára lesz egy próféta, aki megmondja, mi legyen a sorsuk. Ezek után új oltárt építettek faragatlan kövekből, ahogy az meg van írva:

„Ha pedig kövekből való oltárt készítesz nekem[2], ne építsd faragott kövekből, mert vasadat emelted rája s megszentségtelenítetted” (Mózes II. 20. 25).

Azon túlmenően hát (ahogy ez az idézet is mutatja), hogy meggyújtották az egy napra elegendő olajat és az nyolc napon át égett, volt még tennivaló jócskán.

 

Rabbi Jehuda Ha’naszi, a Misna összeállítója nem véletlenül mellőzte a csodás hősi történetet. Mintegy 70 évvel a Bar-Kochva felkelés leverése után ő volt az, aki Rómával fennálló jó kapcsolatai révén, hadsereg és harcok nélkül létrehozott Galileában egy zsidó autonómiát. Végül is neki és társainak, nem pedig a sajnálatos módon elbukott szabadságharcosoknak köszönhető a túlélés egyik záloga, a szóbeli tan fennmaradása. Másrészt az elnyomás elleni harcot a cionistáktól és ószövetségi példaképeiktől lehet tanulni. Így teljes a kép.

 

Forrás

 

Jegyzetek:

[1] „És lett világosság”: idézet a Teremtés könyvéből (Mózes I. 1. 3.)

[2] Az idézetet megelőző mondat szerint akár földből is készülhet az oltár.