A holtak feltámadása nem foglal el központi helyet az Ószövetségben, a túlvilág létezésére vagy a halál utáni életre pedig csupán következtetni lehet a leírtakból. Mégis, időnként a téma központi helyre került a zsidó hitvilágban. Sőt nem csak a vallásban, hanem átvitt értelemben a cionista mozgalomban is.
Jechezkel (Ezékiel) könyve az egyetlen, amely konkrétan a holtak feltámadásáról ír. 37. fejezetének első része meséli el a száraz csontok csodás életre kelésének történetét: előbb ínak, hús és bőr rakódik rájuk, majd, amint azt a próféta az Örökkévaló utasítására megjövendöli, szellem is költözik a testekbe és lábra állnak. Ezt a képet azonban többnyire a szolgasorból szabadulás és a száműzetésből történt visszatérés metaforájaként értelmezik (nem véletlen, hogy peszach félünnepének szombatján olvassuk fel haftaraként), nem pedig a fizikai feltámadás látomásaként. A középkori zsidó filozófia volt az, amely a szó szerinti értelmezést szorgalmazta. Maimonidész (1138–1204) tizenhárom hitelvéből az utolsó szól a feltámadásról:
„Teljes hittel hiszek abban, hogy eljön a halottak feltámadása, mikor azt jónak látja a Teremtő, áldott a Neve, magasztos legyen az emlékezete örökre és örökkön-örökké”.
A 18 áldásban pedig ez szerepel: „Áldott vagy Te, Örökkévaló, aki föltámasztja a holtakat.”
Na de milyen szerepe volt a feltámadásnak a XIX-XX. századi cionizmusban? A jeruzsálemi Levinsky-Wingate Academic College előadótanára, dr. Gitit Holzman erről készített tanulmányt, amelyet a fenti ószövetségi és rabbinikus alapokkal kezdett. A folytatásban kifejti, hogy a cionista mozgalom volt az, amely nem vallásos zsidó körökkel is megismertette Jechezkel könyvéből a feltámadás motívumát, reális és aktuális értelmezést kínálva. Két cionista vezető, Max Nordau és Avsalom Feinberg ezzel a prófétai hasonlattal éltek, hangsúlyozva, hogy a szétszóratásban közös szellemi alapokon létező zsidóságnak csakis az ősi földön megtestesülő fizikai jelenlét hozhatja el a megváltást. Az eszme kiemelkedő része lett a beszélt héber nyelv feltámasztása Eliézer Ben-Jehuda és segítői úttörő munkájának jóvoltából. Egy 1879-ben írt cikkében, a nemzeti lét erec israeli megújítására tett felhívásában Ben-Jehuda felhasználta a száraz csontok példáját.
Dr. Holzman összefüggésbe hozza Izrael himnuszát a prófétai látomással. „Elszáradtak csontjaink és elveszett reménységünk…” – írja Jechezkel (37. 11.), és ezt a lemondó, fásultság érzetét sugalló sort Naftali Herz Imber, a Hatikva költője a következőképpen cáfolja:
„Még nem veszett el reményünk…”
A feltámadást szó szerint értelmezőknek megoldatlan, súlyos problémákkal kell szembesülniük (az elképzelhetetlen népességnövekedésen túl), amelyekkel itt-ott vallási elöljárók is foglalkoznak. Például: mit tegyen az a megözvegyült asszony, aki újra férjhez ment, ha előző férje kikel a sírjából? Szaadja Gaon rabbi (882–942), aki ilyen és hasonló kérdésekkel foglalkozott, beismerte, hogy nincs mindenre válasz. Ha majd a próféták, élükön a legnagyobbal, Mózessel életre kelnek, az ő feladatuk lesz megtalálni a megoldásokat.
