1942. március végén kezdődött meg a szlovák zsidók Auschwitzba deportálása. Nemsokkal ezután történt, hogy a szlovák-magyar határon lévő sűrű erdőn át egy kis csoport megpróbált Magyarországra belopódzni, hogy ott találjon menedéket. Ez volt a második próbálkozásuk. Néhány nappal azelőtt hivatásos embercsempészek kíséretében érkeztek a határra, akik elárulták őket a katonáknak. A csoport többségét megölték vagy elfogták, de a zűrzavarban néhányuknak sikerült elmenekülni. Köztük volt Matilda és Eliézer Glattstein kétéves kislányukkal, Továval. A lövések elől menekülve szétszaladtak az erdőben. Amikor újra egymásra találtak, a házaspár rémülten észlelte, hogy Tova egyikükkel sincs. Mennyi az esélye, hogy egy ilyen korú kislány magára hagyva életben marad? Három napig keresték, hol halkan, hol hangosan szólítgatva, amikor elgyengülve és rettegve, de élve megtalálták egy fa tövében.
Hamis iratokkal érkeztek Budapestre, félve a bizonytalan jövőtől. Csaknem két éven át viszonylagos biztonságban éltek, amikor megtörtént, amitől tartottak: ’44. március 19-én a németek bevonultak Magyarországra. A túlélés érdekében úgy döntöttek, hogy ideiglenesen különválnak. Továt, aki akkor már elmúlt négyéves, egy árvaházként is működő zárdába vitték, a házaspár pedig külön-külön rejtekhelyre húzódott. Megállapodtak, hogy időnként egy parkban találkoznak.
1944. júliusának egyik napján Matilda nem érkezett meg a találkahelyre. Csak később derült ki Eliézer számára, hogy feleségét néhány nappal korábban letartóztatták és a Gestapo Gyorskocsi utcai fogházába szállították, miután az akadozó magyar beszéd és a hamis iratok felkeltették az igazoltatók gyanúját. Az asszony biztos volt benne, hogy sorsa a méhében hordott magzattal együtt megpecsételődött – cellatársa jóvoltából azonban nem így történt.
A 23 éves lány – Anikó, másként Hanna –, akivel összehozta a sors, fiatalabb volt nála, de volt már keserű tapasztalata a börtönéletben. Szenes Hanna volt az, aki 1944. március 15-én Jugoszláviában ért földet ejtőernyős társaival együtt, hogy menteni próbálja a magyar zsidókat. A határon elfogták, bebörtönözték és kegyetlen kínzásoknak vetették alá, hogy elárulja társait és tervüket. Hitt-e még ezek után Hanna abban, hogy majd törvényes tárgyaláson hoznak az ügyében ítéletet? Nem lehet tudni, az azonban biztos, hogy amint megtudta, hogy cellatársnője állapotos, mindent el akart követni megmentése érdekében. Kitervelte, miként szökhetne meg, de mikor előadta a tervet, Matilda megrettent, mert túlságosan veszélyesnek hangzott. Végül Hanna mégis rávette, hogy ha nem magáért, akkor születendő gyermekéért vállalja a kockázatot. Amikor Matildát legközelebb kihallgatásra vitték, szándékosan leesett a lépcsőkről, vigyázva, nehogy a magzatnak baja essék, ugyanakkor megfelelő intenzitással ahhoz, hogy sérüléseivel az orvosi rendelőbe vigyék. Az épület harmadik emeletén lévő rendelő jóval nyugodtabb hely volt a börtön többi részénél, és ami fontos: nem volt rács az ablakokon. Amikor a nővér kiment, Matilda összekötött néhány lepedőt és egy ablakon át leereszkedett az utcára, amely minden veszély ellenére jóval biztonságosabb hely volt a börtönnél.
1945. február 13-án Budapest felszabadult a német megszállás alól. Matilda azonnal a zárdába sietett, hogy elhozza kislányát, Továt, de ott azt mondták neki, náluk nincs ilyen nevű gyerek. A már előrehaladott terhessége ellenére Matilda felmászott az épület hátsó falán, és betört az ablakon át. Azonnal felismerte lányát a gyerekek között, és együtt hagyták el a zárdát. Nemsokára megtalálták Eliézert, aki néhány hónap alatt több búvóhelyet végigjárt. Rövidesen megszületett fiuk, Baruch, és a sok szenvedést és csodákat megért család kivándorolt Izraelbe.
Chesván hó 21-én, Szenes Hanna kivégzésének évfordulóján Baruch minden évben kaddist mond azért a bátor fiatal lányért, akinek életét köszönheti.
