A Vörös-tenger partján Izrael fiai megélték a csodát és látták I’sten abszolút erejét és nagyságát. A vizek számukra falként álltak és száraz lábbal keltek át a tengeren, míg az üldözőket elnyelték a tenger óriási hullámai. Majd az egész nemzet énekelni kezdett, ez a „Sirat Hajam” – a Tenger Éneke, amit a héten olvasunk a tórai szakaszban.

 A Talmud (Sotah 30b) meglepő leírását adja ennek a pillanatnak: a legkisebb babák bekapcsolódnak az éneklésbe: „A baba az anyja karjában fekszik; egy másik, akit az anyja éppen szoptat, megáll, mert meglátja a Shekhinát (isteni dicsfényt), hátrahajtja a fejét, abbahagyja az evést, és hangosan énekli: „Ez az én I’stenem, dicsőséges Ő!” Miért hangsúlyozza a Talmud, hogy még a csecsemők is dicsérik I’sten szent nevét? Mert ebből tanulhatunk a hit és az ima természetéről.

 Az Exodusnak és a Vörös-tengeri csodának más-más célja volt. A tíz csapás és a kivonulás célja Isten szuverenitásának megerősítése volt:

 Akkor megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Örökkévaló (2Mózes 7:5)

A Vörös-tengernél más volt az elvárás – az a tiszteletről szólt:

A fáraó és egész serege tisztelni fog engem (2Mózes 14:17).

Itt I’sten csecsemőkről szólt, amivel megkérdőjelezi a hit megértésének szükségét. Hogyan vehetnek részt az isteni dicséretben azok, akik nem tudnak beszélni és érvelni? A válasz az emunah (hit), mint intellektuális beleegyezés és nagysága nemcsak elismerést, hanem tevékeny tiszteletet is követelt.

A talmudi bölcsek azt tanították, hogy az éneklés ennek az odaadásnak a legtisztább kifejeződése. A Midrás (Shemot Rabbah 23:9) összekapcsolja a Példabeszédek 3:9-et, „Dicsőítsd az Örökkévalót gazdagságoddal” úgy magyarázza: „Dicsőítsd az Örökkévalót torkoddal”.

 Juda Halevi rabbi (Kuzari 2:64) azt állítja, hogy a lélek eredendően ismeri I’stent, még mielőtt az értelem észrevenné Őt. A csecsemő, akit nem gátolnak a kétségek vagy az ego, megtestesítik ezt az ősi köteléket. Éneklésük nem tanult rituálé, hanem a lélek spontán kitörése a Sechina- az isteni jelenlét elismeréseként. Ezt egy haszid tanításban igy olvassuk: „A legtisztább ima a gyermek kiáltása” (Breszlavi rabbi Nachman).

 A tengernél Izrael fiai nemcsak kötelezettségüket teljesítették, hanem a hálájuknak művészi formát is adtak. A Midrás (Mechilta dörabbi Jishmael) szerint még a legegyszerűbb izraeliták is „láttak olyan dolgokat, amiket Ezékiel próféta soha nem látott”. Éneklésük kollektív aktusá vált és soha nem látott magasságokba emelte a dicséretet. Számunkra ez azt sugallja, hogy a hit nem csupán cselekvést jelent, hanem annak a szép kifejezése is – legyen az szívből jövő imádság, közös éneklés vagy örömteli jócselekedetek.

 A tenger dala hallható zsinagógai dallamokban hétköznapi, szombati és ünnepi énekekben. Ezek nem a múlt emlékei, hanem ugyanazon ösztönök élő megnyilvánulásai, mint a Vörös tengernél a kisdedeké. Amikor a „Mi Chamacha”-t énekeljük, vagy a Tórával táncolunk a Szimchat Tóra ünnepén, ezt az ősi örömet közvetítjük – a hitet, amelyet nem kísér a kétely.