A 16. századi protestáns reformáció — különösen a kálvinizmus — nemcsak az európai kereszténységet formálta át gyökeresen, hanem a zsidósághoz való viszonyban is új hangnemet hozott. Kálvin János alakja, tanításai és bibliaértelmezései nem a középkor babonás gyűlöletét, hanem egy teológiailag fegyelmezett, mégis meglepően nyitott megközelítést képviseltek. A zsidóság tükrében vizsgálva a kálvinizmust, érdekes teológiai és kulturális párhuzamok rajzolódnak ki — és bár ezek a párhuzamok nem mindig jártak kéz a kézben elfogadással, mégis árnyaltabb és kifinomultabb kapcsolati pontok alakultak ki, mint azt elsőre gondolnánk.

Talán a legfeltűnőbb közös alap a Szentírás megközelítésének módja. Kálvin számára a Szentírás nem csupán iránytű volt, hanem a teljes igazság egyetlen mércéje. A sola scriptura elve — miszerint a Biblia minden emberi tekintély felett áll — különösen a zsidó szentírás, a Tánachhoz való visszanyúlásban nyert teret. Kálvin és követői a héber nyelvet nemcsak tanulmányozták, de vallási gondolkodásuk alapjaként kezelték. A szövegközpontúság meglepő párhuzamot okozott a református teológia és a judaizmus között, ahol a Tóra szó szerinti értelmezése alkotta meg a vallásos élet középpontját.

Nem véletlen, hogy már a 16. században is megjelentek a református iskolák tananyagában a héber szövegek sőt, a magyarországi protestáns oktatás Debrecentől Sárospatakig generációkon át őrizte és ápolta ezt a hagyományt. A héber eredetiben való olvasás a vallásos intellektualizmus alapjaként is szolgált.

Egy másik fontos pont a predesztináció kérdése. A kálvinizmus egyik legvitatottabb, de egyben legkarakteresebb doktrínája az eleve elrendelés tana — a gondolat, miszerint Isten előzetesen eldöntötte, kik üdvözülnek és kik kárhoznak el. Ez a tanítás a református világkép egyik támpontja lett, és bár távol áll a zsidó hagyomány szabad akaratra épülő morális univerzumától, mégis érdekes párhuzamot mutat Izrael népének kiválasztottságába vetett hittel.

Mindkét hagyomány vallja, hogy az emberi élet az isteni terv része. A kálvinista választottság individualistább (azaz az emberek egyesével alkotják meg az isteni terv egészét), alapjaiban véve emlékeztet a zsidó szövetségi teológiára. A különbség ott mutatja meg magát, amikor a krisztológián belül Jézus személyének kérdéséhez érünk: míg Kálvin gyakran kritizálta a judaizmust teológiai szempontból, nem hirdetett gyűlöletet, nem uszított, és nem tekintette a zsidóságot „örökre elvetett népnek”.

Martin Buber izraeli-osztrák vallásfilozófus is azt remélte, hogy a kereszténység és zsidóság közti párbeszédben éppen ez az értő kritikai hozzáállás válhat kiindulóponttá.

Az életvezetésben is jelennek meg hasonlóságok. A kálvinista gyülekezetek, különösen a puritán irányzatban, szinte rabbinikus szigort követeltek a hétköznapokban. A hét szabályozott ritmusa, a szombat szentsége, az öltözködési normák, a házassági erkölcsök — mindezek egy strukturált, vallásos etikai térbe illeszkedtek. Ez a vallási életforma, mely főként a fegyelmen nyugszik, nem áll távol a zsidó egyház szabályaitól.

Mindkét felfogásban és hagyományban a szöveg gyakorlati iránytűként működik. A „törvényhez való ragaszkodás” nem szolgaságot, sokkal inkább szabadságot jelentett.

A reformátorok zsidósághoz való viszonya azonban a történelem során változó volt. Luther antiszemita fordulata a reformáció egyik legsötétebb pontjaként van számon tartva. Ezzel szemben Kálvin zsidóképe semleges, gyakran pozitív is volt. Kommentárjaiban elismerően szólt a zsidó írásmagyarázatról, és világosan elutasította a középkori zsidóellenes hiedelmeket. Bár hitt abban, hogy a zsidóság „megkeményítette a szívét”, egyúttal azt is vallotta, hogy Isten nem mondott le ígéreteiről. Ez a felfogás, bár keresztény központú, lehetővé tette, hogy a zsidóság ne démonizált szerepben jelenjen meg, hanem Isten történelmi népeként, akinek szerepe még nem ért véget.

Magyarországon is kialakultak bizonyos érintkezési pontok a mindennapi életben. A Kárpát-medencében a református és zsidó közösségek története nem elméleti kérdés: ezek az emberek ugyanazokon az utcákon jártak, ugyanazokon a piacokon árultak, és sok esetben ugyanazokat az iskolai alapokat kapták. Erdély talán a legjobb példája volt ennek a párhuzamos jelenlétnek, ahol Bethlen Gábor valláspolitikája olyan bibliai alapú toleranciát képviselt, amely a zsidóság viszonylagos védelmét is lehetővé tette.

A 16. században Gyulafehérváron kialakult Erdély legrégebbi zsidó hitközsége és zsinagógája. Később az 1895-ös recepciós törvény a magyarországi izraelita vallást hivatalosan is elismert felekezetté tette, jogilag megkönnyítve a zsidóság integrációját a társadalomba. Mindez azt mutatja, hogy a református és zsidó közösségek érintkezése a közéletben és az oktatásban is meg tudott valósulni.

A református iskolák tananyagában megjelenő zsidó kommentárok, a héber nyelv tanítása és a zsidó irodalom iránti élénk érdeklődés mind azt jelzik, hogy a kálvinista szellemiség bizonyos fokú nyitottságot tanúsított a zsidó kultúrával szemben. Ahogy Széchenyi István is megfogalmazta: „Nyelvében él a nemzet” — a héber nyelv tanulása elősegítette a zsidóság és a reformátusok teológiai és kulturális párbeszédét.

Végül elmondható, hogy bár a kálvinista reformáció és a zsidóság viszonya első pillantásra szokatlannak tűnhet, meglepően sok ponton össze is ér, gyakran váratlan módon. A szöveg iránti tisztelet, az erkölcsi felelősség hangsúlyozása, a közösség szabályozottsága mind olyan találkozási pont, ahol a két hagyomány párbeszédbe léphet, a különbségeket felvállalva is. Talán ez a legnagyobb tanulság: hogy a különbözőség nem szükségszerűen ellenségesség, hanem lehet a kölcsönös megértés és az empátia kezdőpontja. Kálvin zsidóképe kritikus, de sosem gyűlölködő, és máig érvényes példája annak, hogy a különböző vallások hogyan hathatnak egymásra új, érdekes, és pozitív módokon.

Források:

• Zoványi Jenő (szerk.): Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Budapest: Református Zsinati Iroda, 1977.
• Karády Viktor, Tóth Ágnes: Zsidóság, asszimiláció, modernizáció: Magyar zsidó történeti tanulmányok. Új Mandátum Kiadó, 2004.
• Gyurgyák János (szerk.): A zsidókérdés Magyarországon (1875–1944), Osiris Kiadó, 2001.