Kétféle módon emlékeznek meg a közösségek ádár hó hetedikéről, Mózes születésének és halálának napjáról: vagy örömteli közös étkezéssel, amelyen a hónap jegyének megfelelően halételeket tálalnak fel, vagy pedig böjttel, amelyet este oldanak fel hasonló menü mellett. Mózes példamutató a temetési feladatokat ellátó Chevra Kadisa (Szentegylet) emberei számára, mert az egyiptomi kivonuláskor gondoskodott róla, hogy József csontjait, annak végakarata szerint, magukkal vigyék az Ígéret Földjére.
Yoni Lavi rabbi írásai azért is figyelemre méltók, mert főként gyerekeknek szánja, de vannak olyanok, amelyek a szülőkhöz is szólnak. Sokszor talál olyan témákat, kérdéseket és azokra adott válaszokat, amelyek „rendet tehetnek a fejekben és a szívekben”. A következő írása, amely Mózesről szól, mindannyiunk számára érdekes lehet. Így foglalja össze, ki volt a nagy tanító:
Az ember, aki „nehéz szájú és nehéz nyelvű” volt, és mégis olyan sokat mondott nekünk. Aki herceg lehetett volna az egyiptomi király palotájában, ehelyett inkább kiköltözött onnan testvéreihez, hogy lássa szenvedésüket. Aki, mikor megtudta, hogy őt szemelte ki az Örökkévaló népe vezetőjének, szerényen ki akart térni a feladat elől, hogy testvére, Áron vállalja a szerepet. Aki oda merészelt állni a kegyetlen király elé és követelni tőle azt, amit előtte senki nem mert: bocsásd el népemet!
Aki csecsemőként megmenekült a haláltól, amikor kihúzták a vízből, és aki attól fogva egész életét annak szentelte, hogy testvéreit kimentse a rabszolgaság tengeréből és elvezesse őket a jobb jövő felé. Aki felment Szináj hegyére, hogy elhozza nekünk a Tórát, de képes volt darabokra törni a kőtáblákat, amikor arra volt szükség, hogy felrázza a bálványimádásba süllyedt népet. Aki szerető apa türelmével hallgatta negyven éven át a panaszokat, az elégedetlenkedéseket és a lázadásokat, és annak ellenére, hogy sok mindenért haragudhatott volna, mégis a szeretet szavaival búcsúzott el népétől:
„És ez az áldás, amellyel megáldotta Mózes, az Isten embere Izrael fiait halála előtt…” (M. V. 33. 1.)
Aki képes volt vizet fakasztani a sziklából és keze érintésére a mérgeskígyó visszaváltozott bottá, mégsem tulajdonította magának a csodatételeket, hanem mindig hittel emelte szemeit az égre. Aki annyira szerette az Ígéret Földjét, hogy álmodott róla és mindent megtett, hogy mi ott élhessünk, de ő maga csak messziről láthatta és tekintetével simogathatta végig.
Aki megtanított minket arra, hogy történelmünk legnagyobb alakjának imája sem talál mindig meghallgatásra, és az Atya mondhat nemet a fiának:
„De fölgerjedt ellenem az Örökkévaló és nem hallgatott rám” (M. V. 3. 26.)
Aki annyi mindennel büszkélkedhetett volna, és ennek ellenére a legszerényebb ember maradt. Akinek ezen a napon mindnyájan szeretnénk elzarándokolni a sírjához, leborulni a hűvös kőre és elborítani a vágyakozás forró könnyeivel – de nem tehetjük, mert nyugvóhelye ismeretlen.
